Kövek a zsebben – Centrál Színház

Írországban statisztálunk mind egy hollywood-i film forgatásán. Leginkább a két nem túl szerencsés csillagzat alatt született statiszta: Charlie és Jake szeméből nézünk rá egy forgatás szereplőire. Rudolf Péter és Kállóy Molnár Péter játszák el az összes, az előadásban előkerülő szereplőt. A két statiszta az alap, majd hozzájuk csapódik egy veterán statiszta, akinek a mondandója annyira érdekes és gyors, hogy senki sem érti. Jön az akcentusos főszereplő jócsaj, aki még akár el is csábítaná egyik statiszta főhősünket, de az neveltetésénél fogva menekülne. Közben a két jómadár kocsmázna is helyben rendesen. Alig röhögünk, mikor Rudolf Péter feláll egy dobogóra, Kállóy Molnár Péter pedig próbál rogyasztva alacsonyabbnak látszani, és a biztonsági őr vs. statiszta bejutása a sztárhoz pávatáncába kezdenek.
A forgatáson tragédia történik, egy másik statiszta vízbe öli magát, kövekkel pakolja meg a zsebét. A két valóban szívében-lelkében gyászoló statisztánk temetést szervezs és rendez. A felesleges virágokat a jócsaj főszerelő nő küldi, majd megfogan az ötlet: ebből biza forgatni kellene egy filmet.

Mivel nincs happy end, így a film forgatása eléggé necces, viszont ha mégsem hal meg a főhős, akkor akár már mehet is a kalapozás a film összehozására.

És miért is kövek a zsebben? Az öngyilkos fickó jól megpakolja a zsebét kövekkel, mikoron is tóba öli magát.

Lehet mégsem filmet kellene ebből forgatni, hanem színpadi előadást?

Mindezenközben interaktív az előadás, a nézőtér első sora ásót kap, és vadul ás, hátrébb gereblyét, ki ordít, ki verekszik a feleségével. Van itt kavalkád, az előadás egyik pontján viszont feláll mindenki.

Sok-sok vidám-nevetős szituáció, és sok-sok komoly, elgondolkodtató esemény került elő ezen a filmforgatáson.

Remek előadás, mindkét színész sok-sok szerepben mutatja meg, hogy milyen zseniálisak, még akkor is, mikor már csak az inprovizáció segít. 3 kamasszal viháncoltuk végig az egész estét, majd hazafelé már a mélyebb tartalom is szóba került. Érdemes volt megint színházba menni 😀

Abigél – Budapesti Operettszínház

Határozottan lányregényként emlékeztem a történetre, némi katonai cselszövéssel. Kocsák Tibor zenéje, Miklós Tibor dalszövegei hivogatóan hatottak, és hirtelen a második világháborúban találtuk magunkat a Matula védő szárnyai alatt.

Vitay tábornok (Pálfalvy Attila) kap némi fenyegetést, hogy illegalitásban végzett ellenzéki munkája okán veszélyben van a lánya, így Pestről minél messzebbre kell nagyon gyors ütemben eltüntetni. Árkodon, a Matulában (egyházi leánynevelde) találja meg a csemete helyét, ez úgy az “istenhátamögött” még 100-200 km-re található pontosan, ami jelen esetben nagy előny. Gina (Porzsolt Éva) lendületesen és nagyszájú verzióban érkezik, ami miatt már az első napon kiutálják az osztálytársai, akik mind csajok, tehát bandába alakulva a kiközösítés, annak jogossága mellett kb percek alatt elintézettnek tekintendő. A fő konfliktusforrás Gina magasan hordott pesti orra, és a matulás csajok helyi “férjhezmenős” játéka, amiben Gina maximum az üres terráriumhoz mehetne férjhez. A két főmatulalány: Kis Mari (Simon Panna) és Torma Piroska (Faragó Alexandra) az osztály véleményvezérei, akikre mindenki hallgatt, így Ginából hamar áruló válik, amikor beköpi az osztályt a dirinek az ártalmatlan játék miatt.
Az iskolában nem csak a férjhezmenős party a hagyomány, hanem a Horn Micinél (Kékkovács Mara, húúú, de megnézném Udvaros Dorottyával is!) rendezett csajos buli is. Ez tűnik a legjobb alkalomnak, mikor Gina szökésben gondolkodik, és eme gondolatot tett követi. Eljut az állomásig, de ott Kőnig tanár úr (Csonka András) karjaiba szalad, aki kimenti az igazgató előtt, és Zsuzsanna testvér (Füredi Nikolett) segítségével gyorsan elsimítják az ügyet, így a kicsapás ötlete sem jön be a lánynak a rosszalkodás miatt.
Az osztály cseppet sem fogadja vissza könnyen, de egy légiriadó gyakorlat közben hamar rájönnek, hogy Gina bocsánatkérése mégis valódi, és maradni szeretne. Mindezek előtt sikerül édesapjával találkoznia, aki elmondja, hogy mennyire fontos, hogy ezen a búvóhelyen maradjon, mert ezen már emberi életek múlnak. Vitay tábornok búcsúzása a lányától két dolog miatt emlékezetes: úgy énekel, hogy ránkszakad a csillár, és olyan megható az apa-lánya búcsú, ami oda a szív legmélyére, az emlékek lakhelyére hat.
Matulában egyetlen nagy remény van, ő pedig Abigél, akit senki sem ismer, de mindenkinek, aki nagy bajba kerül segít. Elég a kerti szoborhoz bedobálni a kérést, és az majd hipp-hopp megoldódik. Jön is az első probléma, ha már 1943-44-ben járunk: nem az a fontos ki hogy él, hogyan tanul, hanem milyen a származása, kell-e rettegnie a haláltól, csak azért, mert zsidónak született. Nem nagy titok, hogy akkor és ott kellett, nem is kicsit. Abigél Gináltól kap levelet Bánki (Kálmán Petra) ügyében és Abigél természetesen kisegíti, megfelelő pedigrét igazoló papírokkal a lányt, és annak teljes családját. Közben az iskolai páncélból is valahogy eltűnnek a származást igazoló papírhalmazok.
Mint mindenhol, itt is érkezik a karácsony, amit már alig várnak a lányok, mert Gina és Torma kivételével mindenki hazautazhat a családjához. Bánki extrán hálás, és ismerve a szerelmes sztorit Gina és udvarlója Kuncz Feri (Anger Balázs) között, ő bizony tudatlanul karácsonyi ajándékként Árkodra hívja a “hősszerelmest”. Aki persze rögtön rárepül a potya információra, hiszen addigra Vitay tábornok már a németek foglya, már csupán a lányát kell begyűjteni ahhoz, hogy kizsarolható legyen belőle a többi ellenálló névsora.
Kuncz Feri megérkezik Árkodra, és Gina elsőre el is csábul, hiszem a szerelme jött el hozzá. Az éjszakai randevút ismét Kőnig zavarja meg.
Mindeközben a Matulában zajlik az élet, a lányok az ofőbe szerelmesek, Kalmár tanár úr (Horváth Dániel) ezt örömmel veszi tudomásul, terelgeti is a tisztességes viselkedés felé a csajokat. Zsuzsanna testvér  a pótmamájuk, Kőnig tanár úr pedig a kissé szerencsétlenke, de végtelenül szerény és jóindulatú védőangyaluk. Gúnyolják is nem kevéssé, de ezen ő nem megsértődik, inkább jó példát hoz a jellemről, a gerincességről, az embernek maradásról. Ez az a dal Csonka András előadásában (ide kattints és youtube a barátod!), ahol másodszor érzetem azt, hogy ez igazán az én estém, és még sok-sok Kőnigre lenne szükség minden mai iskolában. Imádnák a tanárok, diákok, szülők és mennyi mindent lehetne a tisztességről, jellemről tanulni tőle.
Kuncz Feri nem adja fel, ha Gina nem megy magától, akkor csellel próbálja elvinni az igazgató engedélyével. Itt is pofára esik, majd már fenyegetőzik (mit is tehetne, erőből kommunikál, az eszét nem kell használnia, arra nem szól a parancsa).
Gedeonnak szülinapja van, ennek alkalmából megérkezik Horn Mici, és mindenképpen táncos bált szervez. Mindezek közben Ginának már menekülnie kell, mert befut az információ, hogy a Matulát 3 napon belül be kell zárni és mindenkit haza kell küldeni. Haza. Ginának már nincs hová mennie, viszont Horn Mici és Abigél szövetsége, mint védőháló még működik. Utasításba kapja Gina, hogy lopja el Zsuzsanna testvér ünnepi ruháját, és apácaként lógjon el Horn Mici házához. Némi kavarodás után befut Gina mellé a házigazdán kívül az ellenállás teljes létszámban, élükön Kőnig, és még Zsuzsanna testvér is. Gina még mindig azt hiszi, hogy Abigél=Horn Mici, ami teljesen mellétalálat, mert az igazi Abigél, az igazi ellenálló, a szerencsétlenség álcájába bújt Kőnig tanár úr. Eljött a háborúnak az az időszaka, amikor menni kell, menekülni kell, annyi az áruló, hogy tovább maradni felér a halállal, így új személyazonossággal Ginának is indulnia kell, de nincs egyedül Zsuzsanna és Kőnig is vele tart, hogy vigyázzanak rá.

Szabó Magda regényébe a hangsúly a Matulán, a lányokon, a szerelmen és Horn Micin van, na persze ott van Abigél is, de a háború, a veszteségek, a kényszer, a fenyegetettség az számomra az előadáson csúcsosodott ki.

Nemcsak szép volt az énekhang végig, de a drámai feszültség percről percre emelkedett. A tiszta jellemről szóló dal olyan erős mondanivalójú, hogy azt nem csak 1x kellene elénekelnie Kőnignek és az osztálynak, hanem folyamatosan és hangosan kellene ebben a mai világban ordítani (árulás, gerinctelenség…).

Sok sok Kőnig/Abigél, Vitay tábornok és ellenállók kellenének ahhoz, hogy ne nyomorogjon ennyi ember, és még ki lehessen menteni az országot ebből a mocsárból, amibe került. Az előadáson a háborúból kellene kilépni, megmenteni az értelmetlen halálból a fiatalokat.

Abigélnek mennie kell… és nekünk vajon van-e/lesz-e maradásunk, ha eljön az idő? Vezet-e mindket, megvéd-e minket egy jóságos Abigél? Vagy mi válunk azzá? Tudunk-e majd segítő kezet nyújtani annak, akinek ez az egyetlen útja?

Sose törjön ki a harmadik világháború, de már a helyi életkörülmények  is lassan felérnek egy hidegháborúval. 🙁

Porzsolt Éva, Fügedi Nikolett, Kékkovács Mara, a matulás lányok olyan profi énekesek, olyan jól játszanak, hogy elvarázsol a színpad, ott, együtt lélegzem velük a matula osztálytermében és a hálótermekben.

Csonka András végre nem az ipari hülye szerepét kapta, hanem a főszereplő Abigélt, amiből az elején csetlő-botló hősből az előadás végére, egy hősként távozó nagyon jópasi, a Kőnig lesz, akire már rég felfigyelt Zsuzsanna. Kettőjük egymásra találása, és a menekülésük a legutolsó pillanatban már a homályba vész. Homályosan látok, amikor potyogó könnyekkel tapsolok. Nem megy másképpen. Túl mélyre hatott, túl közel van még ez a háború, és túl mai lett ez a közel 70 éves történet. Félünk a háborútól, de mégis erre vezetik megint a világunkat. Vajon mi maradhatunk-e? Vagy nekünk is el kell majd menni?

A vastaps járt mindenkinek, Somogyi Szilárd rendezte az előadást.

Bíborsziget – Pesti Színház

Ha vígjátékot, komédiát vársz, akkor csalódás lesz ennek az estének a vége. Ha Bulgakov féle szatírát, groteszk megközelítését egy-egy probléma halmaznak, akkor sokkal közelebb jársz az igazsághoz.

Az előadás első pillanatában megtudjuk, hogy főpróbán vagyunk, a rendező-igazgazó Ganyadij Szenyovics (Kern András, akit a darabban innentől kezdve vagy Genyának  vagy Szenyának hívnak) meséli el, és kínlódik kb 5 percig azon, hogy mindenki tiszteletjegyet, állójegyet, szakami jegyet, bármilyen kedvezményes jegyet szeretne. Elszólásaiból ő meg fizető nézőket, mit nézőket: bérleteseket szeretne. A megvalósításban jobbkeze, az ügyelőként mindenes Fosinkó (Csapó Attila), aki még papagájt is játszik, ha arra kerül a sor, a “mindent a színházért” projektben. A várva-várt író Vaszil Demagogol (Orosz Ákos) sok nappal a határidő, és néhány órával a cenzor – Szavva Lukics (Fesztbaum Béla) érkezése előtt készül el a forgatókönyvvel. Így nem próba jön, hanem mindezt átugorva belerohanunk fejjel előre, na nem a falba, a főpróbába. Mert ezen múlik a léte a színháznak, hogy egyáltalán eljátszható-e az előadás, vagy a cenzor úgy utazik majd másnap nyaralani, hogy még nem is látta.
A Demagogol (Julies Verne álnéven wtf?) elvtárs által megálmodott darab a dögunalom kategória, mint úgy általában a hatalomnak megfelelni akaró történetek. Ez még annak sem sikerült megfeleljen, mert csak úgy megy át a cenzoron, ha a végére még bekerül az ideológiailag “helyes” vég.
Hullámzunk a történettel együtt: hol nevetünk, hol álmosan ásítozunk, aztán megint felpörögnek az események, és megint indokolatlanul üresjáratok vannak. A vége sem egyszerű, csak állnak a színészek a színpadon, és tőlünk várják a folytatást. Kisvártatva kapnak halvány tapsot, és ezzel lendülünk a végkifejlet felé, de ha nem értjük miért is kéne a diktátornak tapsolni, akkor lehet nem velünk van a gond.

Tele az esténk célzásokkal, áthallásokkal, egyértelműen kimondott, a diktatúrákat jellemző mondatokkal: “a kultúra veszélyes”, “ezt csak a fővárosban lehet eljátszani”… stb. A szóviccek fárasztóak, az szereplők megszólalásai közötti szünetek pedig nem kapnak magyarázatot (cenzor elvtárs mindig fáziskésésben reagál, persze az is lehet, hogy ez az ő “nagysága”, de a harmadik óra végén ez már sok)

Ami viszont igazán jó volt: a rendező (Kern András), az ügyelő (Csapó Attila), a ceznzor (Fesztbaum Béla), a kamaszoknak még nagy kedvence volt a kissé beállt Hali-Gali (Varju Kálmán), Vologya, a kellékes (Dino Benjamin), akik tényleg azt játszották, amilyen szerepet kaptak, és elhihettük nekik, ez tényleg egy valós színházi helyzet valahol a nagy Oroszországban, ahol a diktatúra az úr, és sajnos nyilvánvaló volt minden poén és mondat a helyén megáll jelenleg itthon is.

Az előadás végére az addigi szerencsétlenkedések is értelmet nyertek, átjött a diktatúra van üzenet is, csak túl hosszú volt az odáig vezető út.

Hegedűs D. Géza rendezte, lesz ez még jobb is, ez csak az elmaradt főpróba utáni első előadás volt.

A piszkosak – Karinthy Színház

Három kamasszal, Rejtő rajongóként és rutinos lakás-ház felújítóként kihagyhatatlan.

Térben és időben ugrálunk a történetben. Épül a Rejtő múzeum, ahol a honi szakik tipikus színvonalukon nekifutnak a felújításnak. Már haladtak, na nem sokat, mert ugye ki a francot érdekel a határidő. Rómeó (Pápai Rómeó) a legkisebb, leggyengébb láncszemnek tűnik a brigádból, de ő az egyetlen, aki képes még az olvasásra (éljen Rejtő Jenő :D), és ettől még értelmesen gondolkodni és beszélni is képes. Robi (Marton Róbert), a főnök, a tipikus építőipari alvállalkozó: feketén mindent, és simlisen az elszámolásokkal alapelvet vallja, meg is vezeti az összes gyárilag hülye beosztottját. Nemcsak a mulatságos helyzetek generátora, de állati jól énekel, sőt, amikor Bandival (Katona László) együtt nyomják, az már a csillagok közötti érzés. Bandi és Imi (Molnár Gusztáv) szakik nem matekból diplomáztak az biztos, viszont nagyon kell röhögni zseniális algebrai képességeiken. Ez utóbbiban azért partner az összes zseni a színpadon. Sanyika – Kovács Krisztián (pótgyerek kamaszom névrokona :D) olyan szinten hozza a szerencsétlen hülye figuráját, hogy teljesen ráismerhető bármely építkezésen dolgozóra. Időnként beájul Rómeónk, és egyből átkerülünk Rejtő világába Fülig Jimmyvel, Piszkos Freddel (Scherer Péter, a zseniális, aki nemcsak játszik, hanem mint rendező ezt az őrületet levezényelve a színpadra tette). Herceg, Nagy Bivaly (éljen a kötelező orosz tanítás, értem a kiejtését is :D), Buzgó Mócsing és Holdvilág Charlie mindent megtesznek, hogy Rómeó Vöröskarom (Banovits Vivianne) hites ura legyen, ettől fázik a legjobban a leendő férj, de minden meggyőződése ellenére sikerül befűzni. Az építkezés megrendelőjének lánya, Vandácska persze Rómeó közelébe sem megy, mert ugye a szakimelós brigádtag hogy is kerülhetne egy szintre a gazdag jócsajjal.

Sodornak az események, kapaszkodunk rendesen, mert annyira humorosak a jelenetek, annyira jól szólnak a dalok (éljen Marton Róbert!), hogy sose legyen vége. De lassan befut a levonult (elfogyott a lóvé a kultúrális felújításra, másra csoportosították át… távozik a brigád) csapat helyére Rejtő Jenő (Mucsi Zoltán) saját maga, és Rómeóval, ha a világot nem is váltják meg, de lezárják A piszkosak mai történetét.

Vastaps, és nagy siker, megérdemelten. Hazafelé: kiskamasz elolvasná, a nagy újra olvasná, a pótgyerek meg befejezné Fülig Jimmy történetét, ami már járt a kezükben. Én tuti újra előveszem, mert megunhatatlan… és milyen fura a világ, én is kamaszként váltam a Rejtő regények függőjévé. Befertőztem ma a kamaszokat is 😀

Secondhand – szovjetüdök – Ökrény Színház

Emlékek nekem, kamaszaimnak történelem.

Szvetlana Alekszejevics történetei elevednek meg a színpadon, szinte az egész társulat belefeledkezik a játékba.

Random száguldunk előre és hátra az időben: hol a rendszerváltás korában vagyunk, és az orosz hímnusz szól, hol Putyin idejében, hol Csernobilról szólnak a történetek, de többször előugrik a szörnyű afgansztáni történelem, de még Szibéria is felbukkan.

Mindenkit más történet ragad torokszorítóan nyakon, és mindenkinek más a humoros rész.

Mivel a nyílt próbán is jártam, így a jelenetek egy része nem ismeretlen, sőt a mellém lehuppanó srácról is tudom, hogy az egyik főiskolás rendező, aki részt vett az előadás színpadra tételében. Ő mindig picit előrébb, vagy máskor nevet mint én, és ez sanszosan generációs különbség közöttünk, na meg ő már tudja mi következik, én meg csak sodródom tovább az eseményekkel.

Az igazsághoz két fontos tényező még hozzátartozik ma este: a két kamasz, ahol a kiskamasz éppen irodalomból az Állatfarm kapcsán a kommunizmusról beszélget az órákon, és a nagykamasz, aki nem egészen egy hete írt dolgozatot Gorbacsov és kora rendszerváltozásából. Ami a történethez hiányzik, az az írónő műveinek ismerete: egyiket sem olvastam, de egyre inkább érzem, hogy nemsokára estéim részévé válnak, és készíthetem a százas zsepit mellé. Az én történelmem viszont az emlékek, emlékek Csernobilról, a rendszerváltozásról, az új szabad életről, és az új diktátorokról, a régi orosz ünnepekről, ünneplőkről.

Határozott nosztalgia, a mátyásföldi központi laktanyából minden ünnepségre átvezényelt masnis ünneplős orosz kislányok látványa, ők profin tudták a himunszukat, mi csak a sajátunkat. Nosztalgikus régi sztori már a kötelező orosznyelv oktatás, ami ’88-ban még választhatóan angol-orosz avagy német-orosz volt, addig ’89-ben, az egy évvel szerencsésen később továbbtanulók már az angol-német és német-angol között is választhattak. Még két évvel az új magyar parlament megalakulása után sem volt érettségi tétel a második világháború utáni történelem, hiszen akkor már két éve vitatkoztak rajta a történészet, hogy mi volt igaz és mi volt hazugság a tankönyvekben, így elegáns megoldással kihajították a tételek közül a 20. század második felét.

Ezek mind-mind előkerülnek ma este, nosztalgiázom, majd hazafelé válaszolok és kipótolom a hiányzó történelem leckéket, és belecsapunk a diktatúra-szabadság kérdéskörbe, amiből minket kevésbé Putyin érdekel, sokkal inkább az itt és a most, a mit és hogyan lehet majd tanulni, továbbtanulni, ki megy és ki marad, és ha marad, akkor ha a kicsi megy, akkor mi hova megyünk. Ha nem nyeltem be elég könnyet az előadás alatt a múltból, akkor most a jelen kérdéseivel a jövőről kedzek sírva fakadni. Lesze-e a két fiamnak lehetősége normális szakon, álmaikat megvalósítva itthon tanulni? Vagy mindenképpen el kell majd menni? Hova menjünk? És mikor? És miért nem maradhatunk? Miért nem tanulhatnak, hacsak addigra nem lapátolunk össze egy kisebb vagyont? Hogy nem is erről szólt a darab? Nem… de nekünk, most hazafelé 5 km-re a kapunktól már erről szólt. Meddig akarunk még diktatúrában, agymosottként élni, vagy látjuk mi történik, de tehetetlenül sodródunk, és alkalmazkodunk a lehetetlenhez.

Az előadás időben és lélekben csapong, az elején több  a humor, a Vörös téren zajló búzakenyér versenyen, de gyorsan változik a kép, és hirtelen egy falusi ki-mit tud áll sorban a mikrofon mögött, ahol mindenki hozza a tipikus véleményét a rendszerváltás korszakáról: ki a szétszakad orszgágok neveit sorolja, azt is több részletben, ki a sztálinlányságát bizonyítja, ki a napi gondjait hajítja a szemünkbe, és olyanok is akadnak, akik csak elmondanák: hogy sokkal szarabbul élnek, mint a kommunizmus éveiben.

Külön több blokkban érkezik a múlt, kétszer is Afganisztán hagyatékában találjuk magunkat, először egy megkattant veterán apuka vágyik rá, hogy katonaként hősi halált halhassanak a fiai, akinek ez nincs a top 10-es listáján, de nyilván apuci nem meggyőzhető arról, hogy a hősi halál ugyanolyan értelmetlen, mint a kevésbé hősi. A másik afgán blokk már sokkal megrázóbb, amikor a fiatal 20-éves kiskatonák a wc-n húzhatják le az életüket, csak azért, mert elmentek ebbe az értelmetlen háborúba, és hazaérkezvén néhány darabjuk egy-egy koporsóban a gyászoló anyákhoz kerülnek, akik keresik a választ, a felelősöket a temetőben ülve és a fiaikhoz beszélve.

Szívfájdító annak a srácnak a története is, aki visszajut kisgyerekkorának színhelyére, ahol él még az a gyerekotthoni parancsnok, aki ma már csak “tanár, szakács, segítő… stb” néven próbálja betakarni a bűneit, amire az akkor még óvodás is tisztán emlékszik: hogyan szakították el a családjától, hogyan nem találta soha többé a szüleit, mit tudott meg az elszakított gyerek később az anyukája szomorú sorsáról.

Egy másik előadásban hallottam, és nagyon igaz, az fáj a legjobban, amiről nem beszélünk. Igaz. Nagyon fáj, sokkal jobban, mint ahogyan, és ahányszor ez előkerült ma este. Ez nem más, mint 1986.04.26. Pripjaty, Csernobil. 1986.04.26-án még normális életet éltek Pripjaty városában a családok. Néhány nappal később, már menekültek, de csodabogárrá váltak, mindenki arra volt kiváncsi, hogyan éltek, és élték meg az atomerőmű felrobbanását. Hogyan látták a vadászok, mi volt a feladatuk, mennyire fájón tudott nézni a kölyökkutya, hogy menekültek a cicák, hogy ásták el élve, a már golyóból kifogyott vadászok a háziállatokat, és ez nekik a lelkükben mekkora fájdalommal járt. De ott járt a tényefeltáró újságíró, aki inkább tájbeszámolót tartott, minthogy a véres, és gyötrő valóság ábárzolását vitte volna haza, és tájékoztatta volna a lakosságot a valóságról. A Pravda és a nemzetközi hírügynökségek által megkapott anyagok a valósággal még csak köszönő viszonyban sem voltak, ha csak karcolták volna az igazat, már összeomlott volna a szovjet rendszer, mert ott kellett volna kezdeniük a híreknek: az állami és katonai vezetők hazudtak, de nagyon nagyot. Ennek lettek rendkívül súlyos következményei, például annak a kislánynak a története, aki 7 évesen halt meg egy 9 ágyas kórteremben csupa kopasz másik kislánnyal együtt. Mert ők Csernobil áldozatai, még akkor is, ha nem ott, és nem rögtön haltak meg. Innen nincs tovább, itt a szívemben megáll az előadás, annyi szállal kötődünk ehhez a dátumhoz: 1986.04.26. Mivel ez nekem nem történelem, hanem emlékek, én pontosan emlékszem, hogy azon a napos kora délutánon (igen, már felénk fújt a szél bőven) éppen egy baráti kerti bográcsozás zajlott, ahol a leginkább főzni tudó apukám volt kint a kertben, mi pedig a tavaszi égető napsütés ellen a házba menekültünk. A szüleink kint a bogrács körül jártak, ki-be mászkálva a házban, egyedül apu volt kint végig a tűző napon a hófehér bőrével. Nem fogja senki bizonyítani, hogy ezért, és pont akkor. De 9 évvel később már a temetésén is túl voltunk, mert a tüdőrák nem válogat, a szél pedig fújt. Annyit tudott tenni apu abban a bajlós 1986-os évben, amikor a BM-ben dolgozva az első megszűrt szörnyű hírek beértek, hogy esélyt sem adva a fertőzésnek, letiltott minket azon a nyáron a zöldség-gyümölcs megvételéről, mert a szél nem válogatja ki a saláta és káposztaföldeket, hogy merre viszi a sugárfelhőt, jutott az mindenhova, ha nem muszáj, akkor ne együnk belőle. Mi több ezer km-re Csernobiltól így éltük át, és halt bele apu ebbe a történetbe, de mekkora lehetett a veszteség ott, és akkor, vagy néhány évvel később Pripjaty lakói között. Az igazságtalanság ott is kiütközött, hiszen senki nem vihetett semmit magával a fertőzöttség miatt, kivéve a kivételezett párvezetők, akik még az üres befőttesüvegeket is átmenekítették új lakóhelyükre. Az élet viszont körforgás, 04.26-a lett életem egyik legszörnyűbb napjából, az egyik legcsodálatosabb nap: 14 évvel a csernobili robbanás után napra pontosan elsőszülött – ma már felnőtt nagykamaszom – megszületett és a karomban tarthattam. Nem meglepő módon, a szülinapján minden online újság felületén megemlékezést lehet olvasni a Csernobili atomerőmű katasztrófájáról..Közeledünk a második X-hez, de ez még sokáig, sanszosan élete végéig el fogja kísérni: a családi múlt és a történelmi, orosz múlt miatt.

Új és tipikus figurkákat is kitermelt a rendszerváltozás, a semmiből jött, de meggazdagodott, felemelkedett, viszont magányos “szakértő” réteget. Tipikusan hasonlít, az önjelölt “marketing guruk”-ra az előadásban megjelent 50 körüli előadásokat tartó néni, aki saját magán, a pénzén, és az előkelő életén kívül a világon senkit és semmit nem szeret, és nem becsül meg. Sorolni tudnám az itthoni neveket, de ugyan minek… nem fognak találkozni a tükörképükkel… mert van akkora nagy arcuk, hogy az nem fér be a színház ajtaján. Tartanak helyette egy újabb FB live bejelentkezést, vagy egy vacsiúj marketing techikáról egy konferenciát. Mindegy mi az, csak a gazdagodásuk meglegyen belőle.

Szabad ország lett Oroszország, és a körülötte a régi SZU szétesett tagállamai, nem beszélve a körülöttük élő kelet-európai blokkról. A szabadság mámorában élő államok pedig nem tudnak mit kezdeni a nagy jólétükkel: újabb és újabb diktátorokat termel ki a társadalmuk, aminek hatására újabb és újabb gyűlölet érkezik, mindig van olyan nép, vagy népcsoport, akike gyűlölni “kell”, vagy “illik”, hogy a hatalomban az újdiktátor megmaradhasson, és legyen újra az elbizonytalanodott “szabad” népnek új vezére.

Hogy mi az összefüggés: Marx, Lenin, Sztálin, Brezsnyev, Gorbacsov és Putyin között? Átszáguldunk a 20. század történelmén a Secondhand előadáson, és abban a pillanatban világossá válik.

16 éven felülieknek ajánlott, mi ezt félig betartottuk, hazafelé a kiskamasz 14 évesnek elmagyaráztuk a homályos történelmi időszakokat (afgán háború, csernobili katasztrófa – nem kettő volt, egy volt az, mert ami felrobbant a Szovjetunióban az nem egy másik, az pont Csernobil volt). De a legfontosabb kérdés mégiscsak az lett hazafelé, hogy mi az a szabadság, kinek mekkora szabadsága van, dönthetek-e másképpen, mint amit a hatalom a nyakamba varr. Vagy csak megteszem, amit követelnek tőlem? Csak parancsra cselekszem, mint az a régikáder, aki “csak a munkáját végezte”, amikor kivégezte és megkínozta a kommunista rendszer ellenségeit, mert az volt a “szakmája” és a “fontos beosztása”.
Hogy lehet ettől a helyzettől megmenekülni? Itthon lehet maradni? Vagy muszáj lesz elmenni? Hogy lehetünk magyarok akkor is, ha el kell menekülnünk egy diktatúra elől? Az örmény lánynak is menekülnie kellett az azeri terror elől, ha élni akart….

Rengeteg kérdés, sok nevetés, és mégtöbb emlékezés, mélyen a sorsok mögé nézés lett a Secondhand legnagyobb erőssége.

Bagossy László, és a főiskola harmadévesei rendezték.

A szereplők közül a legemlékezetesebbek: Csákányi Eszter, Fizca István, Znamenák István, Csuja Imre, Pogány Judit, Epres Attila, Patkós Márton, Polgár Csaba, Dóra Béla, Máthé Zsolt… és a többiek.

A díszlet ötlete meghatározta az egész játékot, a több boltnyi használt ruha adat az alapját a jeleneteknek, amik nagyon rugalmasan változtathatóvá váltak alkalmazkodva a történetekhez.

Jó lesz ezt az előadást időnként újra és újra megnézni, és emlékezni. És átélni az a szürreális élményt: de jó, hogy pont akkor, pont nem voltam ott… de most itt vagyok, és rohanunk egy újabb diktatúra felé… és vajon merre és hogyan tudunk elugrani a felénk száguldó, lerohanó propaganda elől… A két kamasz mostanában lép majd ki a nagybetűs életbe, ami lesz annyira bonyolult, és kíván majd annyi rugalmas alkalmazkodást tőlük, mint amikor a rendszerváltáskor mi értünk a felnőttkor küszöbére, és azóta is az alkalmazkodásból áll az életünk.

DE a remény hal meg utoljára: úgy értünk haza, hogy MENNI FOG! Vagy mi megyünk…

 

A hattyú – Örkény Színház

Ebben az előadásban a klasszikus Molnár vígjáték az eszelősen különleges. Csodálatossá válik, nagyon mai és kortalan lesz.

Az alaptörténet, a lecsúszott családról szól, ahol Beatrix (Csákányi Eszter) a család feje felemelkedésük egyetlen esélyét lányában, Alexandrában (Tenki Réka) látja. Neki kell beáldoznia magát Albert herceg (Ficza István) menyasszonyaként. Csupán 3 akadálya van ennek a frigynek: Albert herceg kicsit sem érdeklődik Xaxa (Alexandra) iránt, ellenben a tanító Ági Miklós (Nagy Zsolt) annál inkább szereti a kisasszonyt, csakhogy ott a bibi, a szegénylegény-gazdagleány leküzdhetetlen problematikája. De a leginkább ami, a szíveket összekavarja Xaxa érzései: nem bírta a beképzelt herceget, de percek alatt a “beretva” említésére belehabarodik a tanító tudásába, élethelyzetébe, és már menne is vele világgá. Csakhogy Beatrix, a drága mama nem azért harcolt annyit az európai nemesi családok színterén, hogy a cél előtt egy éjszaka alatt eldobja a vissza-felemelkedés lehetőségét, és ehhez két “nagy” segítsége is van: a huga (Takács Nóra Diána) és bátjya – Jácint (Mácsai Pál), akik a maguk módján belekeverednek az események sodrásába. Jácint konkrétan annyira, hogy ő talán az egyetlen, aki érzi: nem attól lesz valaki jóember, ha nemesi vér fut az ereiben, hanem egy csillagász is lehet a legklasszabb ember, csak észre kell venni, és nem a magas lóról ugatni neki.
Albert herceg egy nagyra nőtt kényes kisgyerek képét mutatja, könnyen sértődik, és semmire sem alkalmas. Pont illene Alexandrához, aki a hattyú hasonlattal élve maradjon a fényes tó tetején úszkálva, mert kiérve a partra, csak totyogna, mint egy elcseszett kacsa.
Alig áthallás, ha a gazdagék a pórnép között kellene, hogy bukdácsoljanak, akkor a túlélésért való harcban másodpercek alatt buknának el. A brit tudósok szerint azok is egy hét alatt a bitófára kerülnének, akik 4 hét alatt akarnak meggazdagodni… jah, hogy nem a mi országunkban??? Ahha….
Csillagász-tanárunk szerelmet vall, Alexandra is viszonozza érzéseit, de jő az éj, majd a lendületes reggel, és befut Albert herceg jó édes anyja: Mária Dominika hercegnő, kinek férje és Beatrix férje már évtizede megállapodott gyermekeik frigyében. Nem mintha ez a két fiatalt különösebben érdekelné.
Beatrix nagy ötlete, hogy a se lát, se hall Albert majd jól beleszeret Alexandrába, ha az közeledik a tanárhoz részben bejött, és a “hideg pisztráng” végre éledezni kezd. A csavar ott kerül elő, hogy a tanerő és Alexandra valódi érzelmeikkel rohangálnak a félbolond nemesi társaságban.
A nagy tisztázó szerepében – Jácint/Károly, a bátyó áll, aki igyekszik elsimítani a konfliktust, és megőrizni a család maradék méltóságát, így addig csűri-csavarja a mondatokat, míg Mária Dominika is hisz a tanár tudásában, szerencsétlenségében. Innen néhány lépés alatt eljutunk oda, hogy már Albert herceg is ugyanebben hisz, és ő lesz a jófiú ebben az esetben.
Látványos a hódítás, Jácint/Károly erősen lebeszéli a tanárt a lányról, akit az események mégis Albert karjai közé taszítanak.
Így mindenki (?) boldog… a színpad elrendezésén is látszik… a sarokban egyedül áll már az egész családdal szembe a tanító.

Lehet-e felemelkdni nemesi rang, kapcsolatok nélkül? Van-e más lehetősége a lecsúszott családnak, mint a jó házasság? Lehet-e újra kezdeni a pórnép között?
Miért nézik le a családok a más családokat?

Zseniális előadás, Molnár Ferenc írásából, lehengerlő látvánnyal, és fodulatos, csavaros törétnettel, kedvenc színészekkel: Mácsai Pál, Csákányi Eszter, Tenki Réka, Ficza István, Für Anikó….

Nem csak a díszletek, a jelmezek és az egész környezet, a megvilágítás nagyon a 21. századba visz. A problémák viszont itt maradtak az előző századokból, az emberi kapcsolatok nem változtak. Az érzések megmaradtak, csak a technika rohant el felettünk.

Prózai színész társulat, és olyan szépen énekelnek, zenélnek a színpadon, hogy még hangsúlyosabbá válnak az események.

Végzős gimis kamasz: “a pap volt a leglazább, a jófej kategória győztese, állati menő!”

Gondolkodtató és azzal együtt is vidám előadás Polgár Csaba remek rendezésében.