Őrült nők ketrece – Átrium

Nehéz a friss érzésekről írni. Beszélni még nehezebb lenne.

Ez egy olyan előadás, aminél az volt az érzésem, hogy még nem kéne hazamenni. Még olyan jó lenne maradni. Olyan jó lenne ebben a night klubban tölteni még az estét, ennek a családnak az életét folytatni.

Annyi érzés, érzelem, szeretet, és szerelem született a színpadon, olyan ötletesen, sírva röhögösen, meghatottan könnyezősen, hogy nem, és nem akartuk, hogy vége legyen.

A Madárkák kezdték, és ők voltak az állandóság. Akik olyan táncokat-látványt hoztak a színpadra, olyan lelkesedéssel szerepeltek, mintha ők lennének az este fénypontjai. Ragyogtak, humorosan és profin.

Sok-sok főszerep volt egyszerre, Zaza (Stohl András) mellett George (Hevér Gábor), Jacob (Józan László) alakítása még sokáig elkísér. Ők voltak az este abszolút sztárjai.

Stolh András dalai annyira szépek, vagányak, és fülbemászóak, hogy még mindig, órákkal később is a szívemben laknak.

A jelmezek, a színpadkép mind-mind elhitette velem, hogy egy klassz éjszakai bárban töltöm az estét, ahol nem csak szórakozni lehet, hanem gondolkodni, együtt sírni, együtt nevetni.

A történetetben szereplő család tagjai, egy olyan életet mutatnak meg, ami nem a többségi, nem az elfogadott, és mégis annyival normálisabb, annyival több érzés, és szerelem van benne, ami a hazugságban élő “normális” házasságokból sok helyen hiányzik. Hány, és hány érdekházasság van, akik rögtön összezárnak, amint “más” életet látnak maguk előtt, és rögtön ítélkeznek. Pedig ha kicsit is nyitottak lennének, kicsit is megismernék a számukra “idegeneket” máris szebb lenne a világ. Hihetetlen, hogy tényleg mennyire meg akarják mondani a “nagykereszténynagymagyar” politikusok a “hogyankellélni” világot, és lassan kötelezővé teszik. Nem is kell “másnak” lenni ahhoz, hogy elítéljék azt, aki nem az államilag elfogadottnak vélt “értékrend” szerint akar élni, létezni.

Ez az előadás minden eddigi hitemet megerősítette: mindenkinek a magánügye kivel él, kivel boldog, senkinek semmi köze hozzá. Semmi köze a nemi vonzódásnak ahhoz, ki a jó ember, és ki nem az. Ebben az előadásban pont a “legkeresztényebb” politikusfamilia férj szereplője a szarember, persze be nem vallaná, fel nem vállalná, csak ordítja a gyűlöletét. Akár a homlokára lenne tetoválva a névsor a hazai politikából… (kéne nekik egy lakatlan sziget, ott lehetne saját világuk, senki nem zavarná össze őket… álom-álom…)

A politikus jobbos apuka szerepe precíz tükörképet mutat azon nemnézőknek, akik el sem mennek az előadásra, de pont mindig tudják mekkora fertő az, ha valaki nem a hagyományos módon él. (A szünetben a büfében hőzöngött cseppet egy idősebb házaspárból a férj, hogy ha valaki beteg, azt miért is kell kikiabálni… a felesége próbálta meggyőzni, hogy a szereplők nem betegek, csak meleg szerepet játszanak… nem hitte a bácsi, mert “akinek nincs rá hajlama, az nem is tudja eljátszani így….” Hát csendesen kértem a vizemet és pislogtam a nénire, aki nem győzte meg az öreget… talán a második felvonás, persze utána már nem láttam őket…)

A beszélgetések a közönséggel, a közönségnek, a napi poénok, kiszólások csak még inkább a jelenbe helyezik a történetet. Nevetünk, de mégis szomorú, hogy át kell éljük az országot vezetők mocskosságait… mert már tényleg csak sírni lehetne rajtuk…

Vannak pillanatok, az afrikai fiú esete, az orosz törvények, ami után megfagy a levegő… onnan nem lehet továbbmenni… pedig jönnek a könnyebb poénok… nekem mégis folynak a könnyeim… és ott és akkor nem a nevetéstől. Aztán feloldódunk ismét és repülünk tovább és újra és újra nevetünk… mert a humor tényleg sokmindenen átsegít.

Alföldi Róbert nem vidám zenés darabot rendezett, hanem egy végtelenül érzékeny, csodás családot mutat be annyi érzelemmel, érzékenységgel, ami után szebb a világ. Egy olyan világ létezik az Átriumban, ami különleges, ahova vissza lehet menni (már ha sikerül jegyet venni…) és újra és újra át lehet majd élni, hogy igen, így is lehet élni: szabadon, szerelemmel szeretve, mégis másképpen, bárhogyan.

Sokszor nézős, mindig nézős előadás.

Szólj hozzá!