39 lépcsőfok – Játékszín

4 szereplős darab, ebből hárman folyamatos helyzetgyakorlatozásként öltöznek és rohannak végig az előadáson.

Kémtörténet a javából, és sok vidámság. Annyira kém a történet, hogy még a végére sem sikerül kibogozni annyira a szálakat, hogy értsem mi a tök történt az elmúlt órákban.

Az alapfelállás, hogy Richard Hannay (Lengyel Tamás) unatkozó agglegény, aki valami izgalomra vágyván a helyi lebujba téved le, ahol a műsorszám közben rátapad egy igen dekoratív csaj, ki a lakásába is feljátssza magát. Emberünk lelkes és örül, próbál rájönni, hogy miért menekül a vendége, de ez már kevéssé fog kiderülni, mert a konyhakés áll ki a pirosruhás jócsaj hátából. Előtte még elmakog valamit a 39 lépcsőfokról, és egy skóciai helyről, de ennek összefüggéseire még sokat kell várnunk.

Innentől egy biztos pont van még: Richardnak menekülnie kell, mert felleli a fakabátok brigádja a hullát, és nyilván ha az ő kecójában lelték meg, akkor őt fogják keresni. Mivel színész létszámunk erősen csökkentett, így a “feltámadott” női szereplő (Lévay Viktória) és a két másik pasi (Nagy Sándor és Szirtes Balázs) kezdik meg az ámokfutást. Ami tuti: üldözik Richardot, aki meg rohan, vonatozik, és próbál eljutni a világ másik végére, ami itt jelen esetben Skócia. Hogy mi a tököt fog ott megkeresni, azt még maga sem tudja, de a világ ellene játszik, az összes szereplő őt üldözi, még akkor is, ha éppen mellette rohan a rendőrök elől (kik észrevétlenül váltanak gazfickókká).

A darab fő látványossága a díszlet, ami az üres fal, itt-ott nyitható részleggel, majd a helyszíneket rávetítik, így találjuk magunkat a mezőn, egy bombázó repülő alatt, egy skót vidéki ház portáján, egy fogadó recepcióján, a hálószobában, egy vonaton és még megannyi helyen. Ez a technika valóban sokkal költséghatékonyabb és látványosabb, mint a hagyományos díszletek, ez nagyon tetszik.

Az őrült rohanás a színpadon folytatódik, ha az életem múlna rajta, én már akkor sem tudom, hogy hol az a kurva lépcső, amihez rohanni kell, és ha elő is kerül a szent kusza szövetség helye, akkor mi a tök fog ott történni. Ahogy észlelem, ez a célállomás egy nem kicsi csapda, majd a rohanás elindul visszafelé… nagyot sóhajtva értem meg, hogy az elmúlt több mint egy óra ide-oda vergődés a színpadon, és non-stop átöltözések új személyiségekbe a néző oldaláról a tök felesleges kategória. A színészek viszont olyan gyors szerepcserékben vannak, hogy egy színiakadémia tanára minden ujját megnyalná ennyi helyzetgyakorlat lehetősége láttán.

Na de vissza a színpadi eseményekhez: végre visszavergődjük magunkat a mulatóba, ahol a később hátbaszúrással legyilkolt csajjal találkozott főhősünk (még mindig a franc se tudja mit vagy kit keres a nagy hajrában). Itt viszont megleljük a fejben/agyban zsenit, aki elkezd sorolni valami hosszú matematikai képlet, amit csak ő tud, és ezen jól felfogott érdekében nem lett volna nagyobb baj, ha befogja a száját. De itt a tudás elsült, így gyors ütemben lelövik, de főhősünk rájön, hogy mekkora információ birtokába került, és ő tulajdonképpen ezt is kereste egész este, és rohanta át a fél országot miatta. Hogy mit kezd ezzel a remek tudománnyal, arról még fogalma sincs, de legalább már az övé.

Itt el is veszítjük a fonalat, meg az előadást, mert végére ér az őrült hajszás krimi-kémtörténet, és végre megkapjuk a szabadulás lehetőségét.

Ez itt biztosan nem az én krimi műfajom. Egy hangot nem értettem a valódi történetből, azt meg, hogy ki kicsoda remekül elmaszkolták az érintettek a gyors egymás utáni személyiségváltásokkal.

Szóval: van káosz rendesen. Azért volt taps, mert a diliház is megérdemli.

Szólj hozzá!