RETRO PC – kiállításmegnyitó az Átrium Galériában

A 60-as évek vége, 70-es évek eleje laza 50 évvel van mögöttünk, “jó hír”, hogy még jó esetben ennyi van előttünk, hogy a mai Németország társadalmát megközelítsük – szomorú valóság.

Alföldi Róbert gyűjteményének kiállításmegnyitója igazi, érdekes 20. századi történelemlecke, amiből kimaradtam eddig sajnos. (mint a rendszerváltás idején érettségizők többsége, akik csak a második világháború végéig kaptunk elővigyázatosságból tételeket).

Petrányi Zsolt művészettörténész megnyitójából egy igazi korrajz tárul elénk, az akkori fiatalok hozzáállása a háború utáni évekhez, az akkor hatalmat irányító és már a háború előttről ottragadt gazdasági vezetőkhöz. A képek a 60-as évek utolsó éveiben, és a 70-es évek első éveiben készültek, olyan fiatalok alkotása, akik akkor értek felnőtté, akkor kezdtek reagálni a kor sajátos világára. Az abban az időszakban megalakuló RAF, masszívan baloldali szervezet és rövid története sűrű, és innen nézve félelmetes keretet ad a képekhez. Az akkori tragikus események, tüntetések, a későbbi börtönbeli RAF titokzatos öngyilkosságok mind-mind egy olyan szelete a 20. századnak, ami után a német társadalom ébredezni kezdett, és nem egymás ellen, hanem politikusok együttműködve, összefogva emelték fel Németországot Európa vezető hatalmává, és alakult ki egy teljesen új társadalom.
Alföldi Róbert nem politizálva, de elmondja, amit mindannyian érzünk a képek mellett állva: a gyűlölet helyett az összefogás vinné előre az itthoni életünket is a nyugati irányba… szavak, melyeket a mostani politikusok sajnos nem értenek, pedig hallották már, nem egyszer… most sem jöttek el, pedig lett volna mit nézni…

A képek sokszorosított alkotások, rézkarcok, és egyéb technikák. Abban az időszakban itthon is készültek sokszorosítással képek, akkori hazai viszonyokról magyar művészek műhelyeiből (a Nemzeti Galériában a 60-as évek itthoni alkotásaiból van most kiállítás, ami egy más ország, más alkotók, de érdekes lehet összehasonlítani).
Érdekes volt a régi történetek között, hogy az új lakások mikor épültek, akkor a képügynökök felkeresték az új lakókat, és ajánlották ezen műveket, és akár részletre is meg lehetett vásárolni. Itt egy kicsit visszagondolva a saját családunkra, nálunk a 70-es években az alapvető lakberendezési tárgyakat, és gépeket vették meg őseim, mindent OTP részletre egymás után, és mire a lakás berendeződött, és lejártak a hitelek, már a 90-es éveket tapostuk, így nálunk ezek a remek képek kimaradtak. A hangulatuk viszont ismerős volt, talán a különböző hivatalokban hasonló stílusúakat már láttam még a 80-as években a falakon, de már meg nem tudom mondani hol és merre.

Az alkotók, kiknek műveik szerepelnek: Ulrich Baehr, Klaus Böttger, Peter Sorge, Hans-Jürgen Diehl, akikről a lépcső mellett egy-egy rövid életrajz is olvasható, ami segít megismerni őket. (Ketten még élő, alkotó művészek :))

A megnyitón egy új Alföldi Róbertet ismertem meg, nem a színész-rendező-alkotót, hanem a rajongót, aki imádja a képeket, szenvedélyes gyűjtő, óriási energiát fektet ezen képek felkutatásába, rendszerezi, átgondolja, és utána megmutatja féltve őrzött kincseit. Ezer arca van, és ez a nagyon barátságos, mosolygós, rendkívül szenvedélyes ember ma beköltözött újra a szívembe…

Hála érte, és az Átriumnak, akik a helyet adják, és a lehetőséget megragadva átadnak a 60-70-es évekből történelmet, történeteket, érzéseket a képek által. Kicsit visszafutunk az időben, de ez nem nosztalgia, hiába a születésem körüli időszakban járunk, hanem mai itthoni valóságra nagyon hasonló gondolatok, kérdések jutnak az eszembe a képeket nézegetve, csendesen bámészkodva.

Színház előtt, szünetben vagy akár utána is érdemes megnézni, vagy ha csak éppen arra jársz. 🙂

 

 

Szólj hozzá!