Hétköznapi őrületek – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Az első pillanatok után a döbbenet, majd a rendszeresen felmerülő kérdésem: mit keresek én itt???

Ez a totál diliház. Hát itt mindenki bolond? Vagy csak én vagyok a helikopter?

Két felvonásban tűnődhetsz azon, hogy a saját általad normálisnak hitt életed, vajon kívülről mennyire tűnik elmeháborodottnak?

A Hétköznapi őrületek főszereplője Petr igencsak türelmes minden rokonával, barátjával és ismerősével. Próbálja megérteni őket, időnként bekérdez egy viszonylag normálisat, de lehetetlen külső szemlélőként a bolondok között józanul kiigazodni. Oké, nála is repked éjjel a paplan… de ugye ki maradhat ki ebből a diliből???

A darabban a főszereplők elmeállapota több sebből is vérzik. Petr anyukája az egyetlen, aki a második felvonás végére megtalálja a helyét: az ideg-elmeosztály kórtermében. Petr legjobb barátja a nőhiányos Mokka, aki pótszerként hol a porszívót, hol a mosdót használja, míg rá nem lel a szerelem egy próbababa személyében…
Petr apja csak kicsit kattant, a sörösüveg buborékaival van elfoglalva főállásban, majd telefonbetyárkodik egy jót, és beleszeret az ideggyenge szobrásznőbe…
A munkahelyi főnöke enyhén pedofil, és ezt mindenkinek elmeséli…
Ettől csupán Petr volt csaja a zakkantabb, aki hisz benne, ha végigjárta már őt a fél város, akkor is kell a már kissé alkesz volt pasijának.
Az igazi dili az alsó szomszéd pár, kik először csupán Petr szemeire tartanak igényt a beteljesüléshez, majd az apjáéra, és egy viharos bírósági tárgyalás következményeként a kisemmizett gagyi zeneszerző felgyújtja a Hilton Hotelt…

Hát mondom én, hogy ezt a darabot látni kell! És rögtön rájössz, hogy tök normális vagy!

Petr szerepében: Bányai Kelemen Barna, a többiek a színlapon (megérdemelnék, de most nem másolom ide a dilis brigádot).

Szeretem Szombathelyet, most még jobban 😀

XIV. René – Karinthy Színház

Egy darab, amit családilag lehet megnézni.

Operett, amin még a férjem is végig nevetett.

Az alapszitu nem bonyolult: van XIV. René (Járó Zsuzsa), aki az öröklési szabályok miatt, hiába lány, ha fiúként ül a trónon. Jön a nagynéni (Egri Kati), aki rájön, és diszkréten az egész udvart beavatja. Nagyon mai, a velejéig romlott, folyékonyan hazudozó János herceg (Széles Tamás – éljen a hazai gyömrői érzés 🙂 ),  a szerelmes fia – Alfonz herceg (Ágoston Péter) és a főálláshalmozó, minden mondata poénban végződő porondmester: Csonka András. Az első fél óra után berobban Irina (Bozó Andrea), a szomszédos Illyria uralkodója, és innentől elszabadul a pokoli vígjáték. Felpörögnek az események, nevetünk minden szaván, és hirtelen minden a helyére kerül.
Jön Irina, vinné a frissen felfedezett bányákat, de sokkal inkább vágyik a szerelemre (mert ugye parlagon maradt :D), de közbelép György herceg (Dányi Krisztián), aki az egész Lodomér államban leginkább az eszénél van.
Kiderül a cselszövés, kiderül ki a fiú és ki a lány, szerelmek szövődnek, Irina majdnem hoppon marad, de végül János herceg menti meg a két állam becsületét.
Nem mondom, aki szereti az operettet, az majd még jobban élvezi, mert a dalok tisztán szólnak, jókor jönnek, mert különben már megfulladtunk volna a röhögéstől. Nem akkorák a poénok, nem, inkább ahogy mondják, ahogy az arcukon látszik (naná, az első sorból még a lélegzetvétel is látszik) a felhőtlen játék. Ebből leginkább hálás szerep az udvari főálláshalmzóé (úgy nem tud bejönni, hogy ne kezdjünk el azonnal röhögni, amilyen arcokat képes vágni, és nem röhögi el!), és persze Irina királyasszony, akinek minden megszólalása aranyat – de minimum szék alá eső vihogást vált ki. Idézhetetlen, de többszörnézős előadás készült korsztálytól függetlenül. (jó, aki nagyon utálja a zenés darabokat, az majd a dalok közben unja magát, én szerettem.)
Szívem hálás – Henrietta – Katasztrófa főhercegnő (Ladányi Júlia) miatt, mintha kamasz magamat látnám csetleni-botlani, tök tisztán énekel, és még a balettcipő is jól áll neki. (jó, én se énekelni, se balettozni nem tudok, de lépcsőn lezuhanni, állandóan elborulni azt simán!)

Persze Lodoméria és Illyria = happy end.

De leginkább kritikus, ritkán színházba vihető férj rövid megjegyzése kifelé: na erre a darabra bármilyen előzetes időpontegyeztetés nélkül elhozhatsz!

Csizmadia Tibor rendezte, és jól sikerült! Nekünk tetszett, vidám és nevetős este lett!

 

39 lépcsőfok – Játékszín

4 szereplős darab, ebből hárman folyamatos helyzetgyakorlatozásként öltöznek és rohannak végig az előadáson.

Kémtörténet a javából, és sok vidámság. Annyira kém a történet, hogy még a végére sem sikerül kibogozni annyira a szálakat, hogy értsem mi a tök történt az elmúlt órákban.

Az alapfelállás, hogy Richard Hannay (Lengyel Tamás) unatkozó agglegény, aki valami izgalomra vágyván a helyi lebujba téved le, ahol a műsorszám közben rátapad egy igen dekoratív csaj, ki a lakásába is feljátssza magát. Emberünk lelkes és örül, próbál rájönni, hogy miért menekül a vendége, de ez már kevéssé fog kiderülni, mert a konyhakés áll ki a pirosruhás jócsaj hátából. Előtte még elmakog valamit a 39 lépcsőfokról, és egy skóciai helyről, de ennek összefüggéseire még sokat kell várnunk.

Innentől egy biztos pont van még: Richardnak menekülnie kell, mert felleli a fakabátok brigádja a hullát, és nyilván ha az ő kecójában lelték meg, akkor őt fogják keresni. Mivel színész létszámunk erősen csökkentett, így a “feltámadott” női szereplő (Lévay Viktória) és a két másik pasi (Nagy Sándor és Szirtes Balázs) kezdik meg az ámokfutást. Ami tuti: üldözik Richardot, aki meg rohan, vonatozik, és próbál eljutni a világ másik végére, ami itt jelen esetben Skócia. Hogy mi a tököt fog ott megkeresni, azt még maga sem tudja, de a világ ellene játszik, az összes szereplő őt üldözi, még akkor is, ha éppen mellette rohan a rendőrök elől (kik észrevétlenül váltanak gazfickókká).

A darab fő látványossága a díszlet, ami az üres fal, itt-ott nyitható részleggel, majd a helyszíneket rávetítik, így találjuk magunkat a mezőn, egy bombázó repülő alatt, egy skót vidéki ház portáján, egy fogadó recepcióján, a hálószobában, egy vonaton és még megannyi helyen. Ez a technika valóban sokkal költséghatékonyabb és látványosabb, mint a hagyományos díszletek, ez nagyon tetszik.

Az őrült rohanás a színpadon folytatódik, ha az életem múlna rajta, én már akkor sem tudom, hogy hol az a kurva lépcső, amihez rohanni kell, és ha elő is kerül a szent kusza szövetség helye, akkor mi a tök fog ott történni. Ahogy észlelem, ez a célállomás egy nem kicsi csapda, majd a rohanás elindul visszafelé… nagyot sóhajtva értem meg, hogy az elmúlt több mint egy óra ide-oda vergődés a színpadon, és non-stop átöltözések új személyiségekbe a néző oldaláról a tök felesleges kategória. A színészek viszont olyan gyors szerepcserékben vannak, hogy egy színiakadémia tanára minden ujját megnyalná ennyi helyzetgyakorlat lehetősége láttán.

Na de vissza a színpadi eseményekhez: végre visszavergődjük magunkat a mulatóba, ahol a később hátbaszúrással legyilkolt csajjal találkozott főhősünk (még mindig a franc se tudja mit vagy kit keres a nagy hajrában). Itt viszont megleljük a fejben/agyban zsenit, aki elkezd sorolni valami hosszú matematikai képlet, amit csak ő tud, és ezen jól felfogott érdekében nem lett volna nagyobb baj, ha befogja a száját. De itt a tudás elsült, így gyors ütemben lelövik, de főhősünk rájön, hogy mekkora információ birtokába került, és ő tulajdonképpen ezt is kereste egész este, és rohanta át a fél országot miatta. Hogy mit kezd ezzel a remek tudománnyal, arról még fogalma sincs, de legalább már az övé.

Itt el is veszítjük a fonalat, meg az előadást, mert végére ér az őrült hajszás krimi-kémtörténet, és végre megkapjuk a szabadulás lehetőségét.

Ez itt biztosan nem az én krimi műfajom. Egy hangot nem értettem a valódi történetből, azt meg, hogy ki kicsoda remekül elmaszkolták az érintettek a gyors egymás utáni személyiségváltásokkal.

Szóval: van káosz rendesen. Azért volt taps, mert a diliház is megérdemli.

Pillanatfelvétel – Átrium Színház

Egy fotós és egy újságíró érzései a színpadon. A közel-keleti háborúból nemrég tértek haza, a feleség, Sarah (Pokorny Lia) súlyos sérülésekkel, éppen túlélve a borzalmakat. James (Bereczki Zoltán), életének párja a támasza, aki már rájött, hogy nem biztos, hogy az egyetlen út a “vissza a pokolba”, és a “normális” világban próbál boldogulni. Erre venné rá kedvesét, aki még akár hajlana is a normális élet felé.

Velük szemben mutatja a kontrasztot Richard (Seress Zotlán) és Mandy (Ágoston Katalin) kapcsolata, akiknek az esküvő, a gyerekvállalás már sokkal fontosabb. Richard érti és érzi Sarah motívációját és csodálja, könyvét szerkeszti és kiadja, míg Mandy csak a hagyományos életet ismeri, és első körben kilóg a társaságból, nemcsak azért mert nem ismerik, hanem mert olyan félelmetesen hisz a normális életben: család = férj + gyerek(ek) és ebbe nem fér bele a háborús övezetből való írói vagy fotós tudósítás.

A képek váltakoznak, közben törnek felszínre, a még a háborúból hazahozott lelki fájdalmak, sérelmek, szeretők és szerelmek történetei.

Sarah megpróbálja a normális életet, de már ő lóg ki a sorból. Neki indulnia kellene vissza, az az ő élete, és terepe, megmutatni a világnak, hogy abban a háborús övezetben milyen a hétköznapok világa, amit az egyszerű amerikai vagy európai tévénéző csak filmeken lát, és olyan távoli valóságnak hisz, ami nem érheti el az ő otthonát.

Vissza kell-e menni, lehet-e segíteni, segítenek-e ezek a helyszíni tudósítások, változtatnak-e bármin is?

A válaszokat az előadás felteszi, mindenki maga hazaviszi a kérdéseit, és otthon próbál meg rá megoldást keresni.

Külön erőssége a darabnak Bereczki Zoltán és Pokornyi Lea humora, Seress Zoltán kicsit esetlen figurája, és Ágoston Katalin a kicsit sem megszeppent kismama szerepkörben.

Rendezőként Horgas Ádám fokozatosan adagolja a mai jelenben lévő konfliktusokat, a múltbeli drámai eseményekkel, mire a végére összeáll az elkerülhetetlen utazás… nemcsak fizikai, lelki út is ez, ki és hova jut el ebben a történetben, hol áll meg, meddig megy el, és mit vállal még be, és mi az amit már soha többé nem szeretne.

A színpad képei, ahol pereg a film, a lakás, ahol a szereplők az új/régi életükben hol megtalálják a helyüket, hol csak keresik, mind-mind arról tanuskodnak, hogy nem csak egy igazság létezik, nem csak egy-egy oldalnak lehet igaza. Igaza lehet mindenkinek a saját szempontjából, amiben benne van nem csak a múltja, hanem a jelene és a jövőbeli vágyai is.

Humorral átszött, nagyon mai, és mégis hosszan elgondolkodtató, mindenképpen sikerdarab!

Hajmeresztő – Centrál Színház

Már megint azok az édes 90-es évek… még Kern András volt a nyomozó és ……. a gyilkos… 😀

Így repültem rá a mostani bemutató után a jegyekre, ha tudom ki a gyilkos, ez úgyis klassz előadás lesz. (egyébként is megszerettem a Centrál kisszínpadát :))

Ahogy a helyünket keressük, már a háttérben zajlik a fodrászüzlet mindennapi munkája: vendégek jönnek, telefonálnak időpontért…

Észrevétlenül kezdődik meg a valódi játék, ahol kiderül, hogy nem akármilyen társaságba csöppentünk.

Hogy klasszikust idézzek, és ez mindenkire igaz: EZ NOOOOORRRRMÁÁÁÁÁLIIIIS??!!!

Nem, egyik szereplő sem az!

Barbara (Pálfi Kata) a kékhajú túlmozgásos fodrászcsaj, Tony (Rada Bálint) a tökéletesen elnőiesedett fodrász, Edward (Vári Kovács Péter) a látszólag gazdag régiségkereskedő, és Mrs. Shcubert (Borbás Gabi) a tipikus unatkozó, de ettől még mindenhonnan elkéső szenátorfeleség.

Mire belemelegedünk, hamar kiderül, hogy az emeleten lakó zongorista mindannyiuk életét meghatározza, kit az őrületbe kerget, kit szerelmével üldöz, ki zsarolja… A későbbi áldozat a rendőrségtől kér segítséget a zsarolás miatt, e segítség remekül sikerül: gyilkosság lesz biza belőle…

A két rendőr nekilát kinyomozni a jelenlévők közül, vajon ki nyíhatta ki a zongoravirtuózt, de ők csak időnként voltak a fodrászüzletben, mi nézők pedig pontosan láttuk az eseményeket, így a vallatás szerepe hamar interkatívvá teszi az előadást.

Lelkes a közönség, és dőlnek befelé a kérdések, remek az improvizáció, készültek is a legtöbb variációra, amire meg nem, ott frappáns válaszok születnek.

A felügyelő (Simon Kornél) próbál úrrá lenni a káoszon, beosztottja Mikey (Janicsek Péter) segítségével. Idegállapotukat, felkészültségüket tekintve nincs mit egymás szemére vetniük, mégis folyamatosan az az érzésem, hogy cserélhetnének, a közönséggel való kommunikáció a nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb fakabátnak állna jobban.

És eljövé a szünet, amikor kint az előtérben a nyomozóval lehet eszmét cserélni, a felvetődő kérdéseket előszedni, sőt doboz is van, a grafománoknak, azt is felhasználják később az ötletbörzében. Mert még mindig az a kérdés, hogy ki ölte meg az emeleten a zongoristát…

A nyomok vezetnek erre, vezetnek arra, és még mindig mindenki gyanús… szavazunk, majd eljutunk a befejezésig, ahol ismét a játéké a főszerep.

Innentől felgyorsulnak az események, minden szereplő magára és szerepére talál, mi pedig nagyon élvezzük.

Puskás Tamás úgy rendezte meg a darabot, hogy bármi megtörténhet és meg is történik.

A Tony-t játszó Rada Bálint viszi a hátán az előadást, Mrs. Schubert nagyon cuki, ahogy kínosan leplezi, hogy mennyire nem olyan fényes az élete, mint azt kifelé mutatja. Ők mindketten visszautalnak a My Fair Lady-re, Bálint emlegeti, amikor abban Freddie-t játszott (pedig itt most ezerszer jobb!), és a szenátorné is kedvenc darabjait sorolva az első helyre teszi My Fair Lady-t, és tökéletesen egyetérve velem, a Mamma Mia-t nem kedveli. Szívembe zártam.

Ahogy szívembe zártam ezt az előadást! Lelkes közönséggel ez a szeretemdarab a szeretemszínházamban.

Dolgok, amikért érdemes élni – Centrál Színház

Van egy listám!

Még csak fél órája értem haza az előadásról, de van már egy listám… 21-nél tartok, de holnap estére cél a száz! Ez lesz az én túlélő listám…

Mondd, ha bolondnak tartasz, de a ma este sokat változtatott a gondolkodásomon.
Persze ehhez kellettek az előzmények: úgy sikerült elindulni, hogy ma csak 3x éreztem azt, hogy konkrétan vannak emberek, akik folyékonyan hazudnak a szemembe, lábtörlőnek használnak, és hülyének néznek… reméltem, sőt vágytam, hogy a színházi előadás, ahogy szokta, majd szépen helyre pakolja a lelkem fájdalmát.

Nem, itt ma este sokkal, de sokkal több történt. Pokorny Lia ebben az interaktív előadásban a végére átölelte a szívemet, és egy védőburokkal körbevonta, amit már nem bánthat senki. Adott egy olyan lehetőséget a kezünkbe a darab történetén keresztül, amit csak használni kell, és MŰKÖDIK!

Tudom, mert már kifelé jövet éreztem, hogy a mai napom megkeserítői nem számítanak… csak az a két lökött kamasz számít éppen ott és éppen akkor, akik a szakadó esőben a parkolóházig pitagórasz tételeket elemeznek és fejben sakkoznak. Az Opera mögött járunk éppen, mikor elhangzik, “anya, te ugye nem leszel ilyen anya”… nyelem a könnyeim, az esőben úgysem látszanak: “igen kicsim, és ettől sokkal jobb anyukátok szertnék lenni”… hazafelé végig beszélgetünk a múltról, dédikről, háborúkról, családunkról és még megannyi mindenről. Nem zavar, hogy a karácsonyi vásár miatt sokat araszolunk. Annyira dőlnek a szavak és a témák elő a két kamaszból, hogy mire hazaérünk úgy döntenek, hogy a zombiölő kocka üzemmód helyett egymással fognak beszélgetni, mert ki is tudna segíteni a saját érzéseiket megérteni, mint az édes testvérük.

Pokorny Lia közvetlen, kedves, sír és nevet, improvizál, bevállalós, és hihetetlenül lelkes! Az egész este folyamán olyan volt, mintha a gyerekkoromból indulnánk, és jutnánk el napjainkig. Még az elején vártuk a nézőket, akik késtek, és odajött beszélgetni picit, és már akkor gondolkodtunk: mik azok a dolgok, amiért érdemes élni… az első ilyen gondolatom mi is lehetett volna: a családunk, hát mi más, őket imádom, ők az én életem… az előadás végén szívem szerint sárga post-it-re írtam volna: dolgok, amikért érdemes élni: színházba járni, színházban Pokorny Liát látni! És még megannyi tétel szerepel már az itthoni listámon. Igen, a top 10-ben ott a színházmánia.

Vissza kell mennem még a Centrálba, mert ezt az élményt még sokszor át kell élnem… élnem kell, mert vannak dolgok, amikért érdemes élni, és ez az a legfontosabb, amit nem szabad elfelejteni.

Mindenkinek ajánlom ezt a csodás estét, aki szorong, problémái vannak, stresszel vagy bármi gondja-baja van az életével… úgy ér haza, mintha kicserélték volna… Velem ez történt ma este… (pontosan? na jó: induláskor: kitépjem az autószerelő belét, mert hazudott, és nem lesz kész a kocsi karácsonyra, ahogy ígérte? vagy simán az előbb ütök, aztán kérdezek taktikát alkalmazzam?… az előadás végén: nem érdekel a kocsi, amiért érdemes élni, és az a cél: eljutni Szelestére, és belecsobbanni a medencébe… ha nincs saját verda, akkor ott a máv… de ott leszek, mert vannak dolgok, amikért érdemes élni!)

Hazafelé végre nem arról beszéltünk, hogy mennyire kicsi a kocsi és alig férünk el benne (mama kölcsön autója), hanem hogy kinek mi lenne a listáján, és mennyire fontosak az apró, örömet okozó dolgok…. olyan listát hallottunk, ami miatt már biztos, hogy nekünk is van sajátunk.

Az előadás egyik nagy erőssége a közönséggel való folyamatos kommunikáció, és leginkább csak azokkal, akik szeretnek szerepelni, és ezt rendkívül ügyesen méri fel Pokorny Lia, már megérkezésünkkor, így senki nem kerül kellemetlen helyzetbe, akik viszont alkalmasak rá, ők szerepelnek, és milyen ügyesek és milyen jól feltalálják magukat

Lia mesél és mesél, eljátsza és bemutatja kislánykori, kamaszkori, fiatal, szerelmes, férjes, depressziós, újrakezdős énjét, és közben vele növünk fel, a mi zenéink szólnak, a mi történeteink elevenednek meg a színpadon. Sírunk együtt, és sírunk külön. Nevetünk rengeteget, és nevetünk magunkon és nevetünk másokon.

A taps jár, kijár, nem is akármilyen: az álló vastaps, a nem eresztő, a megható. Eddig Pokorny Lia ölelte át a szívünket, most az összes néző tapsával őt öleli, szereti, és maraszatlja: ez igen, ezt még látni kell, kár, hogy vége van!

Nagyon-nagyon szeretem előadás, Pokorny Lia pedig leírhatatlan jelzőkkel, milyen fantasztikusan sokat ad a nézőknek ebben a darabban.

Készül a listám, és a top 10-ben ez is benne van: (dolgok, amikért érdemes élni): SZÍNHÁZBAN POKORNY LIA JÁKÉKÁT LÁTNI!

Köszönet az estéért!

A forgatókönyv – Fórum Színház (Uránia)

Van remény.

Nem tökéletes még, de van remény.

Rég jártam az Urániában, így most tök jó rácsodálkozni erre a fantasztikus épületre. A nézőtere ultra kényelmes, a színpad jól látható, és igazán jó helyszín!

A forgatókönyv: annyira nem szar a történet, és sokat segít, hogy Szente Vajk rendező a háttérben meséli az egyébként leginkább az USA-ban élőknek evidens információkat, sőt feliratozza is. (sokszor az asztaltól az annyira nem látszik, de mindegy, szépen elmesélni, ha már ő a háttérmesélő).  Viszont nem is egy nagy durranás a sztori: ott egy sikerkönyv, az Elfújta a szél, készülne belőle a mozi, de a producer rájön, hogy szar a forgatókönyv, és a rendező (Cukor) is, így kivágja őket még a forgatás elején. Majd jön a két félnótás: az új forgatókönyvíró és az új rendező, akik 5 nap alatt fogságban megírják az új forgatókönyvet.

A producer – Selznick – szerepében Szerednyei Béla, aki vagy nagyon ráért, vagy nem találtak mást, aki ráért volna. Régen nem láttam színházban, csak régi filmekben, és most, így élőben igazán csalódás. Annyi bakival beszél, és annyira nem értem sokszor, amit mond… Nagyon kár… Van egy perc, ami viszont tényleg az övé: a szünet előtti kiakadása, amibe majdnem beledöglik, na azt elhittem neki… még gondoltam is, hogy nem baj, ha a második részre már nem kerül elő… de persze előkerült, mert Hollywoodban majd a siker után lehet meghalni, addig dolgozni kell.

A forgatókönyv új írója: Ben Hecht, kit Magyar Attila játszik parádésan. Ez annyira, de annyira jól áll neki, hogy elronthatatlan! Az éhes, kimerült, hisztis alkotó, aki nem olvasta a könyvet, de bármit bevállal, és ha már bevállalta, akkor maradéktalanul teljesíti. Ő az, aki mindannyiszor kiáll, az éppen abban a korban Európából kiüldözött zsidók mellett, a rabszolgatartás ellen… és nagyon emberi… rengeteg humorral, és óriási játékkedvvel gyártja sorban a film jeleneteit.

Az új rendezőt – Victor Felming – Csonka András alakítja, aki elsőre szürke, és kedvetlen, hiszen az Óz befejezése előtt rángatja át a producer, mert ez a film lesz mindennél fontosabb, de aztán belelendül a történetbe. Játszik, ha kell szülő nőt, ha kell néger rabszolgát és csak abban hisz, de biztosan, hogy ez a mozi bukás lesz. Nincs az a szerep, amit ne játszana el a könyvből, hogy végre valahára ebből film készülhessen.

A forgatókönyvíró Hecht folyamatosan mantrázza, hogy “polgárháborús film még egy cent hasznot nem hozott”, de a producer nem hisz neki. Ő bizonyítani akar elsősorban a filmgyártó MGM tulajdonosnak, ki “véletlenül” utált apósa, így a filmnek forognia kell, az pedig forgatókönyv nélkül nem mehet.

Mellékszereplő még az időnként betoppanó titkárnő (Pleskó Szimonetta), aki tökéletesen alázatos, és rendkívül nyúzott, főleg az 5. nap végén.

A vége nem spoiler: elkészül a film, 10 Oscart nyer, és hatalmas hasznot hoz, bár ez a darabból már csak Szente Vajk háttérmeséléséből derül ki, aki rendezőként mindent kihozott ebből a nem túl hatalmas történetből.

Vígjáték, nevetünk, főleg Csonka András és Magyar Attila játékán, ők teszik az estét feledhetetlenné, rájuk fogunk emlékezni még jó sokáig.

A Fórum Színház első bemutatójának jó kezdés, de ettől még jobb folytatás kellene…  siker volt, taps volt. Ennyi volt.

 

Házassági leckék középhaladóknak – Centrál Színház

20 év házasságban hazugság nélkül? Ez a kérdés futkos egész előadás alatt a gondolataimban… (már nem is olyan sok kell ahhoz a huszashoz…hm…)

Alaphelyzetben Michel (Stohl András) rendes férjnek látszik messziről, távcső nélkül. Jellemfejlődik cseppet laza másfél óra alatt (darab szerint sacc egy hét alatt) a nemtörődöm szeretőt tartó üzletemberből, egy kétségbeesetten a felesége kegyeit kereső férj lesz 🙂

Közben pesze mindig, mindenki hibás, csak ő nem. Fura mód a szeretője férje a hibás a szemében, a szeretője a hibás, és a felesége a hibás… mindig, és minden helyzetben, ahol csak lehet a “legjobb védekezés a támadás” taktikájával próbálja kidumálni magát.

Semmi nem fontos, csak a saját életének biztonsága: szerető “hűséges” feleség, alkalmi szerető (ki legjobb barát felesége… huhh..), és a legjobb barát, akire szüksége van, de ez ugye nem gátolja meg kényelmes életében…

Ott bukik be a sztori, amikor a szeretőnek már kevesek a lopott órák, és egy hétvégét csak még nagyobb hazugságok árán lehet csak kivitelezni. Bukik a szerető, ezzel bukik a barát, és persze kiderül, hogy az asszony is benne van már bőven az információ áradatban.

Hogy lehet ebből a slamasztikából kimászni? Na de még büszkén is? Főleg a főkolomposnak? Hazudj, hazudj és hazudj mindenkinek… néha becsúszik egy-egy őszinte szó, szituáció, amiből utána nagyon gyorsan ki kell mászni egy-egy újabb hazugsággal.

6 jelenet, 6 különböző szituációban, és a végén a csavar.

Michel szerepében Stohl András lubickol, Alice – Kovács Patrícia őszinte szerető, talán a legőszintébb az egész brigádban, Laurence – Balsai Móni a megcsalt feleség, aki a legnagyobb játékos, és Paul – Schmied Zoltán a tényleg legjobb “őszinte” barát.

Fergeteges vígjátékba keveredünk a végére Puskás Tamás rendezésében. Ez a tipikusan: sírva-nevetős előadás.

RETRO PC – kiállításmegnyitó az Átrium Galériában

A 60-as évek vége, 70-es évek eleje laza 50 évvel van mögöttünk, “jó hír”, hogy még jó esetben ennyi van előttünk, hogy a mai Németország társadalmát megközelítsük – szomorú valóság.

Alföldi Róbert gyűjteményének kiállításmegnyitója igazi, érdekes 20. századi történelemlecke, amiből kimaradtam eddig sajnos. (mint a rendszerváltás idején érettségizők többsége, akik csak a második világháború végéig kaptunk elővigyázatosságból tételeket).

Petrányi Zsolt művészettörténész megnyitójából egy igazi korrajz tárul elénk, az akkori fiatalok hozzáállása a háború utáni évekhez, az akkor hatalmat irányító és már a háború előttről ottragadt gazdasági vezetőkhöz. A képek a 60-as évek utolsó éveiben, és a 70-es évek első éveiben készültek, olyan fiatalok alkotása, akik akkor értek felnőtté, akkor kezdtek reagálni a kor sajátos világára. Az abban az időszakban megalakuló RAF, masszívan baloldali szervezet és rövid története sűrű, és innen nézve félelmetes keretet ad a képekhez. Az akkori tragikus események, tüntetések, a későbbi börtönbeli RAF titokzatos öngyilkosságok mind-mind egy olyan szelete a 20. századnak, ami után a német társadalom ébredezni kezdett, és nem egymás ellen, hanem politikusok együttműködve, összefogva emelték fel Németországot Európa vezető hatalmává, és alakult ki egy teljesen új társadalom.
Alföldi Róbert nem politizálva, de elmondja, amit mindannyian érzünk a képek mellett állva: a gyűlölet helyett az összefogás vinné előre az itthoni életünket is a nyugati irányba… szavak, melyeket a mostani politikusok sajnos nem értenek, pedig hallották már, nem egyszer… most sem jöttek el, pedig lett volna mit nézni…

A képek sokszorosított alkotások, rézkarcok, és egyéb technikák. Abban az időszakban itthon is készültek sokszorosítással képek, akkori hazai viszonyokról magyar művészek műhelyeiből (a Nemzeti Galériában a 60-as évek itthoni alkotásaiból van most kiállítás, ami egy más ország, más alkotók, de érdekes lehet összehasonlítani).
Érdekes volt a régi történetek között, hogy az új lakások mikor épültek, akkor a képügynökök felkeresték az új lakókat, és ajánlották ezen műveket, és akár részletre is meg lehetett vásárolni. Itt egy kicsit visszagondolva a saját családunkra, nálunk a 70-es években az alapvető lakberendezési tárgyakat, és gépeket vették meg őseim, mindent OTP részletre egymás után, és mire a lakás berendeződött, és lejártak a hitelek, már a 90-es éveket tapostuk, így nálunk ezek a remek képek kimaradtak. A hangulatuk viszont ismerős volt, talán a különböző hivatalokban hasonló stílusúakat már láttam még a 80-as években a falakon, de már meg nem tudom mondani hol és merre.

Az alkotók, kiknek műveik szerepelnek: Ulrich Baehr, Klaus Böttger, Peter Sorge, Hans-Jürgen Diehl, akikről a lépcső mellett egy-egy rövid életrajz is olvasható, ami segít megismerni őket. (Ketten még élő, alkotó művészek :))

A megnyitón egy új Alföldi Róbertet ismertem meg, nem a színész-rendező-alkotót, hanem a rajongót, aki imádja a képeket, szenvedélyes gyűjtő, óriási energiát fektet ezen képek felkutatásába, rendszerezi, átgondolja, és utána megmutatja féltve őrzött kincseit. Ezer arca van, és ez a nagyon barátságos, mosolygós, rendkívül szenvedélyes ember ma beköltözött újra a szívembe…

Hála érte, és az Átriumnak, akik a helyet adják, és a lehetőséget megragadva átadnak a 60-70-es évekből történelmet, történeteket, érzéseket a képek által. Kicsit visszafutunk az időben, de ez nem nosztalgia, hiába a születésem körüli időszakban járunk, hanem mai itthoni valóságra nagyon hasonló gondolatok, kérdések jutnak az eszembe a képeket nézegetve, csendesen bámészkodva.

Színház előtt, szünetben vagy akár utána is érdemes megnézni, vagy ha csak éppen arra jársz. 🙂

 

 

Lepkegyűjtő – Centrál Színház

Régóta tervezett színházi program, és végre van jegy rá!

Miranda: Ágoston Katalin sokkol az első pillanattól kezdve. Másodpercek alatt máris a félelme, remegése a gyomromban érződik. Elrabolva, kiszolgáltatva Freddienek (Bereczki Zoltán). Freddie először csupán egy kicsit bolond, kicsit különc. Aztán lassan, fokozatosan derül ki, hogy mekkora lelki sérült, mennyire pontos, és precíz pszichopata módon tervelte ki, a kiválasztott lány elarablását. Mintha csak csokit lopott volna egy boltban, ami már az övé, azt már nem veheti el tőle senki.
Hasonlóan egyszerűen érez a lepkék iránt, speciális rajongása közben fel sem tűnik neki, hogy “hobbija” más érző lény életébe kerül.
Miranda az első pánik után már magához térve különböző stratégiákkal próbálkozik.

A fogságból a szökés lehetetlen.

Az alku nem tűnik rossz ötletnek, de nem szabad lebecsülni az ellenfelet, aki csak látszólag megy bele, lelkében már akkor látszik, hogy nem tudja majd könnyen elengedni.

Freddie titkos video blogja félelmetes, ha nem a szereplőt látom, hanem a színpadot, akkor sokkoló, sőt gyomrot forgató.. szédülök, hányingerem van tőle, és menekülnék… menekülnék, ahogy a pincéből Miranda is, de neki ez nem játék: a szabad élete a tét. Sőt: az élete.

Mindkét színész komoly, nagyon sokkoló. Emlékeik valósak, és fájóak, Miranda szabadsága veszett oda, Freddie egész élete a saját őrülete körül forog. Súlyos pszichés zavarát ugyan ismeri, de odáig nem jut, hogy ez a normálistól rendkívül messze van.

Esélyt lát arra, hogy Miranda vele maradjon… pedig… esélytelen…

Remek előadás volt, elgondolkodtató és félelmetes… és a kérdés: te mit tennél, hogyan reagálnál Miranda helyében…