Mamma Mia – Madách Színház

Jegyet szerezni rá a lehetetlen varázslat kategrória, de aztán kiderül, hogy ez csak a híre, a Pozsonyi Pikniken az esélytelenek nyugalmával odasétáltam a pénztárhoz, és pont az 5. sorba középre olyan pöpec jegyet kaptam, hogy csak pislogtam. Nyilván az árán is: elöl ülök, és hypolt darabot nézek. Ennyiért már lehet akár jó is!
Filmet nem láttam, nem éreztem, hogy bármilyen előképzettség lenne a feltétele a nézőtérre lépésnek, így annyit tudtam, hogy van egy film, Abba dalokkal, és ebből lett a nagy sikerű színdarab.
No fussunk neki, jussunk át a tömegen, anyu erősíti bennem a 70-80-as évek kora gyerekkorom hangulatát.
És most ugrok a végére, és ez azért mázli, hogy nem a szünet idejére… ugyanis volt egy olyan vonzó érzésem, hogy nekem a szünetben sürgősen haza kéne jutnom, mert ennél még az is jobb, ha alszom, és bekapcsolok a youtube-ról Abba számokat.
De nem, igaza volt anyunak, már megint többet várok. Élvezzem a zenét. És élvezem az Abba koncertet magyarul. Annak tökéletes, csak a dupla áron vett jegyek (mert máshol jó darabokat nézhetek ennek a jegyárnak a feléért) fájnak.
No akkor az abbamagyarul koncert erősségei: az Abba számok, és a sanszosan élőben tolt ének + zene. (a mögöttem lévő sor ugyan fél play-backet emleget, de nem vagyok szaki, hiszek a végén hajladozó karmesternek).
Fussunk bele a sztoriba: van egy húsz év körüli lány, aki masszívan férjhez akar menni, miben senki sem gátolja, de ennek apropóján találja ki, hogy az anyjára hozza a frászt, és meghívja 3 fiatalkori szerelmét, ugyan derítsék már ki, hogy vajon melyik is az ő apja valójában.
Kicsit szarban van a 3 jelölt, mert a főhőst játszó (Muri Enikő) színésznő nem egy kihallgatótiszt, mégis sikerül kellemetlen szituba keveredniük egymással is ennek okán. A 3 apából kettőt sikerül felismernem: Sasvári Sándor, Hajdú Steve és még valaki, akit szánom-bánom meg sem jegyeztem. Kicsit pislogok, amikor el kellene hinnem, hogy Sasvári apukát játszik a nagypapi stílusában… Gallusz Niki 20 éve megesett anyuka, aki egy görög panziót üzemeltet, és két lökött gyerekkori barátnője (kikkel régen bandában nyomták az Abba slágereket) is segíti az esküvő előkészületeit. Egyikük, Sáfár Mónika és Hajdú Steve között azért felrobban néhány halvány humorbonbon tök jó értelemben, lassan a mosoly is előmozdul… de nem tart sokáig… Van egy rész, ahol buliznak, és Détár Enikő énekel, sőt még táncol is. Imádom a hangját, de hogy nincs kondiban, az eléggé zavaró: a kb 2 perc után simán oxigénpalackra lehetne kötni, annyira kifullad.
A táncosok, a fénytechnika és a dalok viszik előre a showt.
Óriási hibának látom, hogy a bugyuta történet prózai részeit egymással ordítva mondják, akár egymás hátának is, majd jön egy dal, szigorúan a közönségnek, meghajlás, taps, kifut, jön két újabb szereplő, 3-4 átordított mondat, dal, elfordul, énekel a közönségnek, meghajol, kifut… és ez így megy tovább… Oké, a végén megállunk, esküvő lesz, csak a kislány gondolta meg magát, de anyuka kiválasztja a régen már kiválasztottnak kellett volna lennie típusú pasit, és gyorsan hozzá megy, mielőtt az megint eltűnik.
Az eredeti vőlegény, akár a tánckarban is suhanhatott volna, annyira nem emlékszem rá, és vessetek a mókusok elé, Muri Enikőnek szép hangja van, de igazán a végén a tánckarral, ott látom az igazi helyén.
Majd jön a megfejtés, hogy mi a tökér akarja ezt mindenki látni: a végső bulika érkezik, és Gallusz Niki már ordít is (mint előadás alatt végig), hogy lehet menni a színpadra… és ekkor akinek fényképhiánya van a közösségi médiában, az rohan, aki pedig színészsimogatóban még nem járt, az most bepótolja. Nincs az a helyzet, hogy fel tudnának vonszolni, az így vegyes tömeg lentről nézve viszont nagyon vicces 🙂
Nem mentünk haza, mert Abba számokat jött anyu hallgatni, bölcsen megnézte előtte a filmet, szerinte abban sem volt nagy sztori.
Én örültem, hogy vége, és ismét nem járok errefelé évekig, majd ha játszanak olyat, ami valóban színházba való. Ezt nyomhatták volna bármelyik művházban is egy csepp plusz technikával. Azóta, ahogy olvasom elindultak sportcsarnokokba, ott szerintem jobban előtérbe kerül ismét a koncert hangulat, mert már a normál színpadon is csak ordítva tudtak kommunikálni, egy még nagyobb térben még ennyi sem lesz hallható a darabból.
Végre irány haza, még a dalok a fülemben csengenek, de a történet részletei már a kapuban távotak a szívem környékéről, mert a lelkemig nem jutottak el.

Az utolsó óra – Rózsavölgyi

Sosem jártam még itt.
A hely hangulata máris visszaidézi a kort, ahova készülünk. Csendes segítők, ruhatár, minicukrászat a kávézóban, és végtelen kedvesség! (még a limonádét is szívesen elkészítik édesítővel cukor helyett, így már tudom, hogy nem fogok lefordulni a székről menet közben és szomjan sem maradok).
Egyedül érkezvén a színpad mellett ülök le, pont az egyik közlekedő útvonal kezdetén, így igyekszem összehúzni magamat.
Freud érkezik a színpadra, kit a nagyszerű, csupaszív Jordán Tamás játszik el, nem sokkal később Zsófi kutya ugatása jelzi, hogy a nála jóval fiatalabb, de nem kevésbé felkészült vitapartner Lewis professzor jön, kit Alföldi Róbert személyesít meg.
Van egy üresen hagyott nagy fotel a kávézó asztalai között, és ez mindent meghatároz, hiszen a dráma közben a teljes teret bejárják a lélek ismerői, ott vagyunk velük 1939-ben, amikor kitör a háború… De nem csak a háború tör ki, elkezdődik egy lenyűgözően érdekes és sok helyen humoros beszélgetés a két szakember között. Van-e Isten, vagy nincs. Hiszünk-e, és ha igen, akkor miben. Miért kell menekülni a nácik elől gyorsan összecsomagolva, mit jelent a vallás, kinek mit jelent a vallás…. Nem mozdulok, kapkodom a fejem, de a testemet nem tudnám két lábra állítani. Annyi, de annyi történet kiabál ki a szívemből… Van egy pont, ahol megállok, és megáll Lewis professzor is. Amikor a testvéréről beszél, akitől óvódásként olyan ajándékot kapott, ami végigkíséri az egész életén… Ott sikítozik a szívemben az én testvérem, akinek én nem voltam jó testvére, pedig lehettem volna. Ő akkor is szeretett, amikor én magam nem voltam szerethető állapotomban kamasz éveim során. De vannak tragédiák, mindenhol vannak tragédiák: a lövészárokban, a kórházakban, az utcákon, Lengyelországban…
Mikor még a játék elején megszólalnak a légvédelmi szirénák halkan elharapom a nyelvem… sokszor kérdeztem anyukámat, hogy miért is a mamáék laktak a legkisebb, nem komfortos lakásban a Visegrádi utcában. Miért, amikor két gyerekkel mehettek volna tágasabb, kényelmesebb lakásba… és ekkor anyu mindig türelmesen elmondja, hogy a háború után a mamának választania kellett, és ő maradt. Maradt, mert az életet választotta. Két pici lányával azt a lakást kérte, amelyikből a leggyorsabban elérhető futva a pince, ha megint jönnének a bombázások, mint 44-45-ben.. A szemem előtt futó képek már a lövészárkoknál járnak, Lewis professzor lelkének darabjait otthagyta, de bajtársának édesanyját befogadta, és olyan szeretetben élnek, miről Freud nehezen tudja elképzelni, hogy nincs benne érdek és szex. Hamar szóba kerül ismét, hogy van-e Isten, ha van, akkor miért nem segít. Hiszen Freud is beteg, 83 éves, és szájrákkal küzd, óriási fájdalmakkal, pokoli napokat él át élete utolsó napjaiban. Lewis professzor még mindig a hitbe kapaszkodik, de az érvei elfogynak, mert ha van Isten, akkor az hogy engedhette meghalni Freud 5 éves gyermekét, hogy engedhette, hogy a nácik már annyi ártatlan embert megöljenek (és még csak 1939-ben járunk, a háború nyitónapján). A rádióban Chamberlain beszédét kapjuk el, aki még bizakodó, és határozott: Angliát nem félemlíthetik meg a németek! A náci német életmód, ide nem kerülhet át.
Valakinek mindig igaza van… Hol Freud, hol Lewis mondja el érveit, és mindig, valahogy mindig annak hiszem el, aki éppen érvel. Mert az érveik meggyőzőek, alaposak, és rengeteg érzelem, indulat fűti őket. Jól ismerik egymás munkásságát, de kevéssé ismerik egymás emberi oldalát.
Beszélnek a diktátorról, akit nem lehet megállítani, még Isten sem segít. Sőt, a legnagyobb hívő, aki minden vasárnap templomba jár, az maga Hitler… és akik nem járnak azok mitől rosszabb emberek? A zsidók mennyivel érnek kevesebbet? Csak úgy záporoznak a kérdések…
Mindkét kezem remeg, a lábaimba kapaszkodom, mert a diktátor itt él közöttünk… nem 1939 van, hanem 2017, és az emberek most sem hiszik el, hogy ebből mekkora nagy baj lehet. Az idős és a fiatal professzor az elveikről vitáznak kultúráltan, egymást nem legyőzni, hanem meggyőzni szeretnék. Nagyon nagy különbség.
A legnehezebb pillanatokat egyetlen egy dolog menti meg, a humor! És ez az előadás még ezt is megadja, hogy nevessünk közben, és ne féljünk, ne a múltat kutassuk, hanem a jelenben akarjuk megélni, és ha lehet megváltoztatni a véleményünket.
Alföldi Róbert nemcsak saját magát, de Jordán Tamást is kíválóan rendezte. Az előadás végén az valahogy nem ért véget… vittem haza a történet szálait magamban tovább.
Külön élmény, egy komolyabb darab után, amikor a szereplők oldottan, nem feszengve a nézőktől hajolnak meg és még egy pici bolondozás, és mosoly is belefér. A mosolyukat hoztam haza az előadásról a  gondolataim mellé, mert nekem ez adja meg a reményt.

 

Budapest Noir – Aréna VIP

Sosem voltam még VIP moziban, 1x ki kellett próbálni! 🙂
Ebéd nélkül sétáltunk a kezdés előtt fél órával a bejárathoz, és nem csalódtunk: leves, szendvicsek, saláták, fasírt, édesség, hagyományos mozi üdítők és az elmaradhatatlan popcorn. Igen jóllakottan ültünk….???? mit ültünk… hevertünk be a székünkbe…
Túl a szokásos reklámokon végre meglátom a főcímet és veszek egy mély levegőt. Kondor Vilmos összes könyvét olvastam, imádom a stílusát, azon korszakokat, ahová elvisz a történeteivel. A sztorik egytől egyig olyan korokban játszódnak, melyek a szüleim-nagyszüleim élménybeszámolóiból képzeletemben már megelevenedtek, a könyvekkel újabb események adódtak hozzá, és most jöhet a nagy leleplezés: vajon a fejemben lévő képek mennyire hasonlítanak a harmincas évek Budapestjére?
Gömbös Gyula koporsója úszik be a moziba, és a sötét hangulat, az izgatott várakozás a temetésre el is tereli a figyelmem az első pillanatokban. Majd jönnek a budapesti képek, a kockakövek (amióta jogosítványom van, ezen kizárólag gyalog szeretek járni, és csak lapos talpú cipellőben), amiket imádok.
Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró történetébe csöppenünk, ki jobban ismeri Budapest valódi arcát, mint az ott régi őslakók, hiába élt évekig korábban Amerikában, ez az ő igazi terepe.
Nem igazán bűnügy következtében halálozott el a nagyvezér, de azért legyártja a nekrológot.
Lelkében magányos, de nyitva a szíve és mindenkihez van egy kedves szava, amivel (olaj-olaj-olaj!) bejut olyan körökbe, helyekre, jut olyan információkhoz, melyek után más újságok tudósítói csak Zsigmond után kerülhentek képbe. Persze az odacsúsztatott aprók, a férfiúi bája is sokszor nyújt lehetőséget számára, hogy újabb és újabb információkal gazdagodjon. Gordon Zsigmondként Kolovratnik Krisztián a tökéletes újságíró. Középkorú, borostás, humoros, és nagyon vonzó férfi. Hamar megérkezik szerelme Berlinből (menekülnie kell már Hitler országából, amikor a már akkor működő munkatáborokból fotóriporterként cikket szeretne megjelentetni), ő Krisztina (Tenki Réka remek alakításában). A sors ismét lehetőséget hoz el párunknak, amikor a Gömbös temetés miatt nincs elérhető fotós, egy gyilkosság helyszínén.
Az ott talált megölt lányt mindenki “csak egy ócska kurva”, “ha nincs feldarabolva, ebből nem lesz címlap” mondatokkal intézi el. Kivéve Gordont, akinek bűzlik ez a sztori, mert nem sokkal előtte találkozott vele a kedvenc Abbázia kávéházban. (Ó, azok a békebeli… már amit akkor békebelinek hívtunk…mennyire voltak békések… egy jelenetben már a kisnácik alig akarnak távozni, mert éppen zsidó énekes szórakoztatja a publikomot)
Gordon nyomozni kezd, és egyre inkább biztos benne, hogy nem csak véletlenül halt meg a lány, akinek még a nevét sem tudja. Jár a rendőrségen, ahol egy perc alatt lebukik a rendőrkapitány a hazugságával, jár a boncmesternél (aki még a hullák felett is jóízűen falatozik), ahonnan eltűnik a holttest, jár a flancos boxklubban, ahova ő is kerülhetett volna, ha nem hagyja abba még korábban a bunyót, bekerül a felső körök világába. Nagy segítségére van információkkal a szerkesztőségben a társasági rovat vezetője (Mucsi Zoltán játsza), és elindul a lány útján az első futtató stricin keresztül, a kommunista pornófotóson át a főmadámig (Dobó Kata). A mellékszerepeket alakító színészek olyan apró kis pár mondatos történetekbe is nagyot “ütnek”, mint pl. a trafikos, aki a film elején teljesen hétköznapi életet él, a film végén viszont csomagol, mert “nem elég, hogy öreg, félkarú, de újabban már zsidó is vagyok, sok ez a jóból”… Gordon Zsigmond szerint itt az nem történhet meg, mint a náci Németországban, hát Budapesten vagyunk! Pedig ha akkor tudná…
A lány nyomában többször elverik, hiszen magas körök érdekeit sérti, de nem adja fel, és Krisztinával, ki már ismét teljesenen beleszeret együtt jönnek rá, erre a gyászosan szomorú történetre. Rájön Zsigmond, hogy a megölt lány kisbabát várt, és menekült volna Amerikába a Rabbi fiával, de ezt a családja nem engedte. Annyira féltek már zsidó származásuk miatt, hogy az apa végzetes döntést hozott. Még felesége sem tudta, hogy ki mozgatja a szálakat. Az apa szerepében Kulka János, a lánya miatt a téboly határán lévő anya Kováts Adél. A halál fedolgozhatatlan, és értelmetlen minden helyzetben. Ebben a filmben a körülményeket a már akkor is náci politika és az attól való félelelem határozza meg, és kergeti főhősünket egyre mélyebb mocskába a történelemnek. Családi drámával zárul a meghalt lány története, Gordon Zsigmond megfejti a lehetetlent, egy család legmélyebb, és legszörnyűbb titkához jut hozzá.
Mindeközben szerelme Krisztina is érvényesülni szeretne, és tisztán látja, hogy Budapest is Berlin útján halad a totális náci ország felé, így egyetlen helyként, ahol még képei nyilvánosan szerepelhetnek: Londonba utazik. A búcsú jelenet a pályaudvaron nem könnyű, de benne van az a remény, hogy talán nem tart majd olyan nagyon sokáig a kényszerű távollét.
A háború előtti évek, a mostanában oly gyakran emlegetett “boldog békeidők” a legkevésbé sem voltak boldogok sem az alsóosztálynak, sem a felsőbb körökben, a nácik térnyerése, a sógor-koma ismeretségek, az üzletek-befektetések mind-mind a politika-pénz-ismertség nyomvonalán haladtak. Most mondjam: mintha mi sem történt volna???
2017-ben ugyanúgy a politikai és üzleti kapcsolatok kéz a kézben járnak, a rasszizmus, és a gyűlölet újra elszabadult, most éppen nem a zsidók, most a migránsok vannak porondon, de végül is mindegy minek nevezzük. Aki nem áll be a sorba, az ellenség lesz. Háború előtti hangulat, egy nagyhatalmú, az embereket megvezető diktátorral.
Gárdos Éva filmje 1936-ban játszódik, de 2017-ben is ugyanígy történne. Diktátor van, idegengyűlölet van, korrupció van, politikai hatalomféltés van, elnyomott, szegény emberek tömege van, folyamatos hazugságok, ideológiák vannak.
1939-ben kitört a második világháború… 2017-et írunk… most van-e esély még megúszni?

Szoboravatás – Corvin negyed – BUD SPENCER

Szombat lévén kellemes délutáni programnak ígérkezik, úgysem láttam még maximum kisdobos meg úttörő avatást még valamikor a múlt évezredben.
Sikeres a nap, újra van télikabátom, így nem fogok rommá fagyni, tehát irány a Corvin negyed. Korán érkezünk, így még egy gyors ebéd belefér az áruházban. Még van fél óra kezdésig, így kisétálunk a letakart szoborhoz. Megállunk a kordonon kívül és az akkor már ott lévő fotósok, tévések helykeresését figyeljük. A kivetítőn folyamatosan feltűnik a program, és Tasnádi Szandi szobárszművész alkotás közben. Hirtelen nyílik a kordon, és a szervezők már kedvesen hívnak befelé minket, így kb a 3-4. sorból oldalról jól látszik a színpad, velünk szemben pedig a letakart szobor. Egyre többen és többen jönnek, mindenhonnan filmidézetek, jönnek idősebbek, fiatalok, családok gyerekekkel (minden kicsit előre kommandózunk, mutatva nekik melyik lábak, lelógó kezek mellett elhaladva jutnak előre, ahol még a térdig érő kicsik és jól fognak látni). Mindenki nem hivatalos fotós kezében a harci készültségben lévő telefon, amivel ha nem is látunk át a tömegen időnként, de azt magasra emelve a képernyőjén pontosan látszik minden, és megmarad az utókornak. Érkeznek Bud Spencer lányai: Cristiana és Diamante is. Folyamatosan mosolyognak, láthatóna jól érzik magukat. Egyszercsak ismerős arc tűnik fel a szobortól nem messze, a 83 éves Kárpáti György vizilabdázó, a nemzet sportolója. Még pár perc, és befut Kocsis Máté polgármester is, aki a szervezők megkeresésére 9 milliót kanyarított ki a helyi költségvetésből a szobor elkészítésének támogatására. Biztosan ő is imádja a Bud Spencer filmeket, mert nem tudja abbahagyni a mosolygást.
Végre 3 óra, és lassna kezdünk. Elsőként a bemutatások, ekkor derül ki, hogy a harmadik testvér sajnos nem tudott itt lenni, de már nem zavar ez senkit. Lefut a kötelező polgármesteri köszöntő, a két lány is megköszöni, hogy ennyien szeretik itt az édesapjukat, Diamante annyira elérzékenyül, hogy többszörre sikerül végigmondania a gondolatait. A végén még magyarul is megköszöni… Vannak könnyeink! Igazán akkor szabadultak el, mikor Kárpáti Gyuri bácsi mesél a színpadon a hajdani ötvenes évekről, amikor Bud Spencer még Carlo Pedersoli néven az olasz vizilabdaválogatott tehetsége volt. Benne volt a magyar klasszis top 3 barátja között, akivet még római otthonába is meghívott, majd tavaly bár Budapestre várta “Bambino” (alias Kárpáti György), de már nem jöhetett, a halál hamarabb érkezett.
Nem látok a könnyeimtől ismét (hogy én miért is bőgök állandóan…..????)
Indul a csapat, és lebben a fehér takarás, máris előttünk tornyosul Bud Spencer, és hatalmas taps és ováció, csattognak a fényképezők, forognak a kamerák, több ezer fénykép készül telefonnal is. Percek telnek el, és máris lehet a szobor közelébe jutni (kíváló szervezés, közös ünnep!), megfogni a kezét (Bud, erős vagy, emelelj! – suttogom), és elképzelem, ahogy megszorítja csontjaim ropogtatva… A könyökéig érek fel, pedig mindig azt hittem magas vagyok 🙂 Lassan indulunk hazafelé, és az első közös mondatunk: a nagypapám is itt volt. A menyországból is figyelte mi történik. Gyerekkoromban hétvégén nap nem telhetett el Bud Spencer film nélkül, papa mindig oda kapcsolta a tévét, és pont úgy nézte (elkapcsolni tilos!), mint a focimeccseket: el-elbóbiskolt, de a pofonokra, poénokra azonnal megébredt, akár a gólóknál a meccseken. Családi ünneplés, sokunk már csak a szívünkben hoztunk a papát-mamát, akik térdén ülve ezeket a filmeket mindig és bármikor megnéztük gyerekként. Mi ezen nőttünk fel, és most van egy hely, ahova ha elmegyek, máris egy kedves mosoly, és jobban érzem magam. Bud Spencer szobra nem csak mérete miatt ad nyugalmat, a lelkem is megtelik azzal a humoros szeretettel, amivel szerepeit megformálta.

2017.11.11. Budapest, Corvin negyed

Primadonnák – Játékszín

Vidám darabot kerestünk, és leltünk sok szépet és jót a neten erről az előadásról.
A cél a vidám, végigröhögős este 🙂
Nagy Sándor és Szente Vajk a két főszereplő, kik erősen kétséges sikerű Shakespeare színészek, éppen éhen nem halnak, de már nem sok kell hozzá. Színésznek nem csapnivalók azért, de éppen Shakespeare műveire kicsi az igény.
Éppen utaznak, mikor is lehetőséget találnak egy újsághirdetésben, ahol gazdag néni keresi elveszett rokonait. Színészeink nagy lelkesen bevállalják, még akkor is kitartanak, amikor kiderül, hogy a rokonok erősen a női nemet erősítik.
Leo mindent bevállalna, de Jack folyamatosan próbál kibújni a női szerepkörből, és menekülni a helyzetből. Neki jutnak a legnagyobb poénok, de Leo szerepében Nagy Sándor arcjátéka feledhetetlen.
Linda (Lévay Viktória) és Audrey (Földesi Eszter) rögtön barátnőikké fogadják őket. Linda pap udvarlója Duncan (Sághy Tamás) folyamatosan gyanakszik, hiszen ő is az örökség miatt szeretné beudvarolni magát a családba.
Leo és Jack egyre bonyolultabb helyzetbe kerülnek, mikor a valódi rokonok érkezése várható, sőt már dupla  feladatuk van, saját valóságos színészként is feltűnnek. Itt már elszabadul az őrület, mert akár percenként is váltanak férfiból női szereplővé, majd vissza, és rohanunk a vég felé… Megkavarja még a viszonyokat egy levél, ami a levelek színpadi sorsának megfelelően nem oda érkezik útja során, ahová szánták, és így hőseink még nagyobb szarba kerülnek… Színdarabban színdarab: Shakespeare művet kezdenek próbálni a családtagokkal, a próbákból a Vízkereszt jeleneteire ismerek, de időnként kevésbé látok az első sorból, mert a nevetéstől kicsorduló könnyeim törölgetem.
Megérdemelték az alkotók és színészek a hatalmas tapsot a játékuk végén!
Remekül szórakoztunk! Így nem szabad kihagyni a rendezőt sem, aki remek karmesterként színpadra állította a darabot: Szirtes Tamás

Indul a bakterház! – József Attila Színház

A film az alapmű.
A színházban a bakter Mikó István. Őt nem lehet nem szeretni, ő nem lehet rossz, bármit játszik, bármit mond. Végtelenül profi, és végtelenül szereti őt a közönség.

A bakter megéri a pénzét, a színdarab egyetlen olyan figurája, akinek valóban elhiszem, azt, amit mond.

És itt elfogytak az érveim…

Beértünk  a színházhoz, és már bemenni sem sikerült, mert az előttünk tornyosuló gyerekcsoportnak nem osztották ki a jegyeket, hanem a tanárok elöl egyesével csipogtatják le mind a kb 50-60 db-ot, így eme tömeg torlaszolja a bejáratot. Türelem, türelem… majd jön a következő, életkorban +1-2 évvel idősebb csoport, nekik már van jegyük, de ők sincsenek kevesen. Bejututnk, de ismét akadály, a csoportos kabáttól szabadulás… Addig elmegyünk a büfébe… (utolsó lehetőségünk), és megleljük a mosdót is.

Kezdés előtt többen azon gondolkodunk, hogy vajon a diákok (hátsó 5-6 sor + az emelet) tanárai, akik kiválasztották nekik ezt a darabot, vajon mesélték-e a történetet, vajon látták-e a filmet, vajon nem-e azért jöttek, mert muszáj volt…

Aztán elkezdődik az előadás, és érkezik Bendegúz, ki 45-50-nek néz ki, majd visszafiatalodik ugyanő gyerekként. Olyan nehezen formálja a szavakat, hogy időnként sajnálom. Amik a filmbéli Bendegúznak igen jól álltak mondatok, azok a felnőtt, de erősen gyereknek látszani akaró színész szájából fájnak. Hogy is mondták régen a Megasztárban? Igen, megvan: nem jön át!

Majd jön a lókupec (Nemcsák Károly), és elkezdi rázni magát a színpadon. Nem, nem jutott eszembe a Szomszédok, mert ott még egészen  emberi kinézete volt, még akkor is, ha az ipari hülye szerepét osztották rá. Itt kegyetlen. Kegyetlenség a közönséggel végighallgatni.

Előfordul még a színpadon a bakter felesége és anyósa, el nem tudom képzelni mit kerestek ott, azon kívül, hogy a filmben remekül szerepeltek, de itt a színházban túltolták rajtuk a sminket, de ez sem segített rajtuk. Egyetlen megjelenésüket sem tudtam megérteni, hogy miért vannak abban a szituációban a színpadon.

Végigkísérte a darabot egy jóhangú harmonikás élőben, aki még szimpatikus is lett, próbálta kicsit feldobni az amúgy tök lapos nézőtéri hangulatot (hátulról azért beszűrődött, hogy a gyerekcsapatok a gyatra előadás ellenére saját magukat elszórakoztatták, így legalább nekik vicces-vidám lett az este).

Szünetben kétfelé húzott a szívem. Kisebbik gyerekemmel egyetértésben: szökjünk haza megnézni a filmet. Nagyobbikam: talált benne néhány poénos jelenetet (nem volt sok, de megjegyezni nem tudtam a felsorolást) és a filmet nem látván, kíváncsi lett a végére.

Szóval nem adtuk fel, nem jöttünk el, és bíztunk. Én Mikó István bakter játékában, a többiek a jószerencsében, a kisebbik kamaszom diszkréten a vállamra dőlve próbált csukott szemmel pihenni.

Ekkor érkezett a színre a Csámpás Rozi, aki szintén a másik két asszony szintjét hozta. Pécsi Ildikó sikítva kirohant volna, ha ebből két percet is megnéz, annyira szánalmas volt. Ha egy színdarab arra épül, hogy utánozzuk le a lehetetlent, és nincs benne egyetlen önálló gondolat, majd röhögnek a nézők a pénzükért a film kultikus mondatain, a színészek meg azt jól begyakorolják, és elmondják többször… háááááát… most mondom: nem lesz vicces.

Végül szereplőhiányos lehetett a sztori, mert még a harmónikás is beállt játszani… mélyponton voltunk ismét, de az órát tekintve, már ott tartottunk: nem lehet sok hátra… az előadásból nem is volt sok, de még ki kellet jutni az épületből a levegőre…

És utána elmondani sokszor: ezt a büdös életben nem nézzük meg itt még 1x, és csak az ellenségeinkek ajánljuk, de nekik jó szívvel ám! 😉

Ez a darab fájt. Nemcsak az ócskasága miatt, hanem anyagilag is. Nem sajnálom, ha van értelme az estémnek, de ez kidobott pénz volt.

Futótűz – Radnóti Színház

Nem, nem és nem!
Ezt a darabot képtelenség még 1x végignézni. Beleszakad a szív és beleszakad a lélek. Csak a könnyek vannak, nem lehet elindulni haza. Fáj, fáj minden mondat, fáj minden mozdulat. Lehet sírva, nyüszítve, énekelve túlélném a hazautat?
Előadás még így nem hatott rám. A legnehezebb felfogni, a szívemnek befogadni: EZ MEGRÖTÉNT ÉS NAP, MINT NAP MA IS MEGTÖRTÉNIK!
Semmi sem segít, csak a szeretet, és az információ, hogy lássák, lássák minél többen, hogy milyen az a világ, ami nem olyan nyugisan biztonságos, mint itthon. Ahol nincs biztos hely, ahol a fegyvereket úgy viszik magukkal az emberek, mint itthon a BKV bérletet, ahol természetes a halál, nem számít az ember élete. Ahol a nép szenved a politikusok hatalmi harcai miatt, de ott nem a bolt zár be, nem a munkahelyen lesz szarabb a fizetés, ott kilövik a házakat, tömegesen ölik meg azokat az embereket, akik nem úgy gondolkodnak, nem úgy élnek, ahogyan ők.
A nőknek még nehezebb! Nekik ott nem szabad tanulni, pedig tanulni kell, különben nincs esély. Nincs kilátás semmire, csak a kiszolgáltatottság a férfiak világában. A hagyományokkal szemben elinduló Nawal (Kováts Adél) szenvedélyesen viszi végig élete történetét, életének legfontosabb állomásait, gondolatait, fordulópontjait bemutatva. Másik síkon a közjegyző (László Zsolt) terelgeti, vezetgeti a megoldás felé Nawal lányát és fiát, amit egyetlen helyen találhatnak meg: a múltban. Meg kell találniuk édesapjukat és bátyjukat egy olyan világban, ahonnan édesanyjuk kimenekítette őket már születésük után nem sokkal.
Minden lépésük, minden döntésük egy-egy újabb epizódot hoz elő édesanyjuk életéből, történetéből, amiből az a szörnyű kép, az a borzalmas igazság kerekedik elő, amire senki sem számít. De Nawal megígérte legidősebb első gyermekének, hogy “örökké szeretni fogja, minden körülmények között”. Ami ebben a lehetetlen küldetés Nawal számára az örökké és a körülmények, és ő a szeretet hatalmával még ezt is teljesíti, még a gyermekeinek kiadott feladat is bevégeztetik, meglelik testvérüket, édesapjukat, és múltjukból talpra állva, már tudják honnan jönnek, így láthatják, hogy merre van az útjuk.
Egész vándorlásuk, belső lelki menetelésük során a közjegyző segíti őket, kire édesanyjuk e feladatot rábízta.

Nézőként befogadni a történetet kívülállóként lehetetlen, viszont beszippant a történet. Ott vagyok velük a szülői házban, az úton, a menekülttáborban, az utcákon, a lerombolt házak között, a börtönben és még megannyi helyen. Beleránt a helyzet, és én is menekülök velük.
Ezt a fájdalmat nem lehet túlélni. De át lehet élni. Egyszer egy életben. A színészek, ezt minden olyan este átélik, amikor Nawal beáll a koporsóba, és elindulnak a nézők a nézőtérre gyanútlanul. Nincs az a határon érkező menekült, akinek ne lenne saját tragikus története. Mindenkinek van egy saját története. Mindenkinek van egy döntése, amellyel út közben, vagy végén találkozunk vele. Két érzés keveredik bennem: akarom tudni mi történt vele – és sanszosan belehal a lelkem, vagy csak felületesen, de segítek, olyan opció az előadás után nem létezik, hogy becsukom a szemem, és nem léteznek. De léteznek. Ott állnak a határainkon, ott vannak úton, ott vannak a szívünkben, lelkünkben.
Alföldi Róbert olyan kemény történetet vitt színre, amibe a színészek minden este belehalnak. Elképzelni sem tudom azt a hetekig tartó próbafolyamatot, amiben minden alkotó lelke ott volt, majd elindult haza, és vitte magával az érzéseket.
Hetekkel ezelőtt láttam, de még mindig nem tudta a szívem elengedni azt az estét.

Aki kiejti a száján, hogy Migráns, hogy nem kell nekik segíteni… az nem tudja folytatni a mondatot… azon kívül, hogy fél tőlük… pedig attól kellene félnie, ami elől ők menekülnek.

Alföldi Róbert! Köszönet ezért a darabért, ez az, amit receptre kellene írni kötelezően az összes gyűlöletet szító politikusnak!

Hetek teltek el… újra kell néznem ezt az előadást… edzésben kell tartani a szívemet-lelkemet!

Aurora borealis – Az északi fény

Ritka pillanat, anyuval kettesben mozizunk.

Érkezéskor ketten vagyunk sokáig, nevetünk is rajta, hogy privát mozi lesz. Aztán jönnek a többiek, teltház nincs, de kb huszan futunk neki a reklámok zajának.

Lassan indul a film, ahogy az egész történet szépen lassú folyamban zajlik, sok év eseményeit meséli el. Az első gondolat, ami magával ragad, hogy Törőcsik Marit láthatom egy nemrég forgatott filmen. A művésznő régóta kórházban, intenzíven, és most újra él, él a filmen, ahol örökké élni fog, mert ő az igazi túlélő: minden betegséget legyőz, és újra és újra visszatér, hogy imádott közönségét elvarázsolja. Igen, elvarázsol. Nem rohant, nem kapkodott, csak mesélt, és még a szemei is csak meséltek. Réges-régi történetet egy fiatal szerelemről, mely a filmben is megjelenik Törőcsik Franciska (fiatal Mária) és Wunderlich Jószef (Ákos) szerelmével. Olyan szép, és őszinte képek követik egymást, hogy én is ott vagyok, abban a korban, abban a történetben, és én is menekülök árkon-bokron, határon át… Sírok, sírok nagyon, mikor Ákos a határon már nem juthat át.. Közben egy másik család története is zajlik, ahol Mária a valós időben már nagymama, és lánya Olga (Tóth Ildikó) szorongásai, bizonytalanságai közé repülünk. Talpraesett fia és messze élő szerelme, fiának édesapja nem hagyományos családként élnek, csak később derül ki, hogy Olga saját félelmei miatt.
Egy Oroszországból érkező levél lendíti ki a családot a megszokott életéből, hiszen az idős Mária a levél olvastán rosszul lesz, és kórházba kerül, míg ő ott lábadozik (valósággal megegyező akaraterővel!), addig lánya, Olga a múltat, a saját és édesanyja múltját kutatja.
Elénk tárul az 50-es évek kemény magyar és osztrák világa, az oroszok háború utáni státusza, és annak következményei a legyőzött népekre, ahol emberi sorsokat alakítanak a kegyetlen tetteik.
Járunk Bécsben jelenidőben, járunk az ötvenes években, járunk kolostorban, járunk bérházban, kisbabák születnek, szerelmek születnek. Életek változnak egyetlen pillanat alatt teljesen másképp, egy gyors döntés hatására. A döntés Mária kezében van, és ígéretét a saját életénél is előrébb tartja. Öreg korára már nagyon nehéz erről az időszakról beszélnie, főleg a lányának, aki Mária döntése értelmében nem tudhatja meg az igazságot, pedig az adná meg a saját életének alapjait, a honnan jövök, hova tartok kérdésben bizonytalan Olga életét csak a múltja ismeretében tudja egyenesbe hozni.
Majd Mária hatalmas erőt vesz magán, és már nem baj, hogy folyamatosan a szemünk törölgetjük: pörögnek a képek, a szerelmek, szülések, kolostor, gyerekek, orosz parancsnokok, váratlan cserék, és váratlan találkozások. Mert vannak még jó emberek. Olga apja is az, ki már megszületése után érkezik az egyedülálló Mária mellé, de tisztességesen felneveli őt, és támogatja mindenben.
Mária lelke viszont nem nyugodhat. Meg kell találnia igazi, feláldozott gyermekét. Ő már nem tud tenni érte, de a múlt ismeretében Olga, és hozzá visszatalált férje megkeresik Oroszországban az elveszett lányt.
Mária élete végére a múlt már nem nyomasztó, minden kimondatott, mindent elmondott, amit már a család visz tovább. Unokája szeretete, támogatása kell még ahhoz, hogy életének utolsó óráiban megtudja: gyermekei révbe értek, saját és fogadott lánya is megtalálta a boldogságot a saját életében, így Mária útja végére ért.

Nehéz elindulni, nehéz felállni, nehéz újra beszélgetni. A parkolóig nem is sikerül, hiszen az én anyukám is végigélte, ugyan gyerekként, de végigélte az ötvenes évek erejét, és csupán nagymamám és nagypapám talpaesettségének köszönhetően volt mindig meleg étel és szeretetteljes családi légkör otthon, mert azon időszak (rákosi kor) környezetében felnőni, nem volt egy leányálom.

Beszélgetünk a kocsiban anyuval, és mesél, mesél az akkori életről, később 56-ról, az itthon maradásról… de az már családi történet, és nem a mozi. Hazaérve netfüggően kinyitom a laptopot, és az első hír: Törőcsik  Mari jobban van, ugyan a kórházban, de már nem az intenzíven. A filmből már tudom az orvos véleményét erről: “neki sikerült megnyalnia az orrát”

Szeretemfilm.

Mici néni két élete – József Attila Színház

Belépéskor az első érzés: ma nyugdíjas színházba jöttünk, nagyon rendes csapattal, az idősebbek családdal, akár unokákkal is érkeznek. Mindenki szeme előtt ott van Kiss Manyi zseniális filmes alakítása, ma Esztergályos Cecíliát várjuk a színpadra, hogy elvarázsoljon minket, és visszarepítsen minket a mellőzött színésznő izgalmas életébe. Mici néni az elején rekedten kiabál, és kikacsint, már látszik, hogy nem is gondolja ő olyan komolyan, hogy fél, közelítene a kaszás felé. Naná, hiszen fiatalokat költöztet a nem használt kisszobába, előtte viszont nagyon röhögünk, amikor a temetési vállalkozó főbérlője még nem szeretne lenni 🙂
Az este fénypontját dr Gááááál hozza el, mint udvarló, ki taxis, de orvosnak füllenti magát, és Bodrogi Gyula alakításában számunkra elszabadul a pokoli vígjáték! Hihetetlen humorérzékkel, ritmussal nevettet, udvarol, emlékezik, táncol, és repíti Mici nénit távol a besavanyodott környezetétől, akik vagy saját vacak életük szintjére, az unalmas színészházba akarják beterelni (már miért lenne jobb Mici néninek, mint nekik, kosztályos barátnőinek), vagy a halálára várnak, mint pl. a házmesterné, és a valódi orvosa, akik rég kinézték már a bútorok közül az örökségüket. Külön színfolt a fiatal pár, a pici pocilakóval, amit erősen titkolnak, nem tudva, hogy Mici néni életében ez mekkora örömet fog okozni. Félreértések, meglepetések, és humor-humor-humor.

Két felvonás között még egy aprócska mellékjelenet zajlik a nézőtéren, 30 éve nem látott nyugdíjas néni ismer fel (fogalmam sem volt, hogy ő kicsoda), de anyukám kolléganőjeként mutatkozik be, lelkemben előcsalva a 80-as évek végét, a vállalati balatoni nyarakat.

Mici néni két élete – az emlékezés, nosztalgia darabja.

Remek este volt!

A félelem megeszi a lelket – Átrium

Az első jegy, ami nem a nézőtérre szól… időben kell érkezni, időben kell érkezni mantrázom már hetek óta, így sikerül kb 40 perccel a kezdés előtt befutni. Édes Gálvölgyi János is pont akkor nézi a darbot, energikus, mosolygós, igazán barátságos fazon!
Na de miért kellett rohanni? Mert láttam fotókat a színpadról, ahol a nézők ülnek, és elfogott a pánik: nekem tériszonyom van! A hátsó sor emelt, és mindkét oldalon jujjmagas! Oké, no para, időben érkezve hamar bejutunk, és a színpad első sorában nem a szélén, már elmúlik a veszély, hogy leszédülök. Nem fontos, hogy jutottam túl a lépcsőn, de a kapaszkodó nem volt a barátom.
Innentől kezdődött a varázslat. Először a padlót és a falat burkoló mintára ismerek rá, ovis korom emlékei, mikor anyukám csini egyberuhája mintájára mosolygok 🙂 Lassan kezdés, és az újabb pánik: a nézőtér elsötétül, de színpadra jönnek a fények (naná, a nézőtéren látni kell mi történik)… az én szemem meg fényérzékeny… Hát nálam problémásabb néző még nem született… így kicsit könnyezem – pedig még nem is  kezdődött el igazán az előadás, aztán szépen lassan elvarázsol a történet, már nem a fények miatt jönnek a könnyek!
Lassan indul a történet, Emmi (Hernádi Judit) visszafogott-ázott elfáradt takarítónéniként bemenekül a helyi krimóba, majd leül tőlem kb fél méterre… és elájulok lassan, levegőt is alig veszek, kedvencem kartávolságra… de megint nem számít, mert beszél, kólát kér, és elkezdődik az ismerkedés Alival (Bányai Kelemen Barna), majd a tánc és rég elfelejtettem, hogy néző vagyok. Én is ott ülök, ahol a szereplők, a szemem előtt zajlik a történet, hol Emmi lakásában, hol a munkahelyén, hol a közértben, hol a folyosón… de mindig ott vagyok a történet közepén. Másodpercek alatt máshová repít a sztori, az események, a munkatársak, Emmi gyerekei, a szomszédok, a boltos, a rendőr, az orvos… mind, mind résztvevői a történetnetnek, mind Alit utálják, tőle félnek, sőt rettegnek, átkozzák, és mocskolják… akkora a lendület, hogy az egyik jelenetben majdnem sikítok, mikor a takarítőnő kolléga akkora igyekezettel lép hátra, hogy kb még 5 centi és az ölemben landol. Diszkréten kér elnézést, hirtelen beleszeretek, hiszen annyira őszinte és emberi és nem csak a szerepjátéka. Minden szereplő meghat. Van, hogy szinte fulladunk a nevetéstől, van hogy megdöbbenünk velük együtt, van, hogy együtt sírunk. És van klasszik kékhalál… tudod, mint amikor lefagy a windows 🙂 Na az egyik ilyen jelenet, amikor Emmi elmondja a lányának, és a vejének, hogy egy marokkóit szeret, aki 20 évvel fiatalabb nála.. Hans arca, tartása, nézése… nincsenek rá szavak! Aliról lehet mintázni a pozitív gondolkodást: a legszarabb élethelyzetben is a jót keresi, annyira, hogy meg is találja, mert ott van Emmi, aki tiszta, őszinte érzéssel közelít hozzá, és engedi mind közelebb magához, annyira, hogy egymásba szeretnek. És ez több, mint egy röpke fellángoló szerelem, ez ha gyorsan is alakult ki, nagyon fura közegben, de mégis nagyon mély szeretet. Csak ez az egymás iránti szeretet védi meg őket a környezetüktől. Ahol minden ma is élő gyűlölet, helyzet, kifogás, rosszindulat, gonoszság előkerül. Amikor betelik a teljes hócipőkészlete Emminek, akkor jól dönt: el kell menni pihenni, el kell menni kettesben lenni bárhová, ahol nincsenek ismerősök, és nem ugat bele senki a magánéletébe. Nem azt kérte, hogy szeressék a választottját, de elfogadják, hogy vele él. Itt jön a fordulópont, mikor visszaérkeznek a nyaralásból. Ők imádják egymást, a többiek pedig érdekből elkezdenek közelíteni, puncsolni, hazudni a pálfordulást. Emmi kezd ennek örülni, de Ali átlát rajtuk, és egyre nehezebben viseli a megaláztatást. Ő is ugyanolyan ember, mint bárki más, még akkor is, ha nem beszéli tökéletesen a nyelvet, máshonnan jött, máshogyan élt eddig. Ali elgyengül, honvágya lesz, és új utakat keres. Lelke mélyén mégis Emmihez tartozik már, aki az utolsó utáni pillanatban is szerelmükért harcol. Sírós a vége, legalábbis az én könnyeim már nem a lámpafény miatt folytak. Az egyik legszebb történet, nemcsak aktuális mondanivalóval, humorral, de mérhetetlen mennyiségű szeretettel.
Alföldi Róbert rendezte, a két főszereplő – Hernádi Judit, Bányai Kelemen Barna – mellett játszották: Parti Nóra, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs és Szatory Dávid.
Köszönet minden alkotónak ezért az estéért, és az összes háttérben segítőjüknek!