Balfácánt vacsorára – József Attila Színház

Kettős érzéseim vannak.
Voltak az estének kiemelkedő részei és voltak nagyon lehangoló részei.

Kezdem a személyes vonalat az elején, kisváros ez a kétmilliós Budapest, így hol futnánk össze gyömrői talira, ha nem ott, és nem itthon évek óta nem látott osztálytárs családdal 🙂 Örömmel, és jól indult az este.

A darab kezdetekor Pierre (Kern András) kap egy fasza kis lumbágót, amitől baromira szenved, de ez nem akadályozza meg az erkölcsi nullába hajló balfácán vacsora részvételtől. Felesége (Vándor Éva) viszont a józan észre szavaz, és miután salátával megszórja a nappalit (tök normális nem?, hát én is pont így dühöngenék… mégiscsak gyorsabban elpucolható, mint a konyhai tányérok földhöz csapkodása)… Ezután látványosan elvonul, és érkezik helyette az unalmas csontkovács, akiről kb annyit tudunk meg, hogy professzor, és állandóan eltéved és kezet kar mosni (Archambaud – Újréti László)… Befut a másik főszereplő Francois (Koltai Róbert) kit a mai balfácánnak szántak a vacsira. Mivel Pierre állapota ezt a vacsorát offolja, ezért hirtelen kettesben maradnak a lakásban (kicsit itt bealszik a történet eleje, kb 20 percig ásítozunk, míg: hexenslussz, balfácán, feleség balra el, béna doki…).
Szóval Balfácánunk csupán a saját életét élve érkezik, ami nem annyira passzol az elegáns könyvkiadó életviteléhez, kapcsolataihoz. De segítségre van szüksége időnként, Francois pedig ha kell, ha nem segít… igen bénán, és keverve a szálakat, vagy nem találja el kivel beszél, és érzékeny információkkal lesz gazdagabb az érintett, vagy egyszerűen nem megy jól neki a hazugság. Közben erősen kiderül a sok félreértés hatására, hogy Christine, a feleség nyúlcipőt kötött, elege van… Ekkor már keresni kell (folyamatosan Pierre nappalijában vagyunk), és egy béna (milyen más) telefonhívás után Leblanc (Besenczi Árpád) fut be (két éve pont tőle nyúlta le a feleségét Pierre…), amely eseményre egyetlen szó igaz: VÉGRE VALAKI! És innentől röhögünk… beszól, terel, és értékel… amikor csak csendben ül egy sarokban, ő akkor is nevettet, az egész szituáción fesztelenül velünk röhög, majd visszatérve saját szerepébe beszólva továbbgörgeti a lavinát…
Még szünet előtt jutunk el az asszony utáni nyomozásban egy adóellenőrhöz, ki Francois kollégája, ezért elkezdik szétbontani a nappalit, mert milyen ciki már, ha egy könyvkiadó gazdag (wtf?!)… Annyira, de annyira jellemzően kilencvenes évekbeli Apeh-os aktakukac érkezik, hogy hangosan felröhögök, mert ebből a példányból még az utolsók a mai napig nem haltak ki…
Innentől a humor mellett a félelem az adóellenőrtől, félelem a megcsalástól, és a masszív röhögés állandósul.
Francois szeretetre méltó figurája (hobbiként gyufákból épít hidakat, Eiffel tornyot, és mi mindent, és nem is fél ezeket részletesen bemutatni…) szinte minden probléma megoldásában szerepet játszik…
Az egyik poént hazahoztam, amikor Pierre előkerült (igen, Francois bénázása miatt előkerült) szeretője zsebkendőt kér, majd kap: “nem koszos, csak drapp” megjegyzéssel…
Pierre – Kern András időnként annyira halk, hogy nem hallani, de arckifejezése és a szájról olvasás képességem ezt megoldja, lubickol szerepében.
Nem mondom, hogy happy-end a vége, de tanulságként, és a hazugságok fejükre hullásakor azért az igazság megint győzedelmeskedik.
A parádéstól ez a játék messze  volt, de Koltai Róbert, Kern András és Besenczi Árpád mindent megtettek ma értünk, nézőkért, hogy kint hagyjuk a hideg utcán az összes problémánkat, és merüljünk el az ő balfácánjuk történetében.
Pótszékes teltház, hosszú vastaps, nekem tetszett!

Szólj hozzá!