Az utolsó óra – Rózsavölgyi

Sosem jártam még itt.
A hely hangulata máris visszaidézi a kort, ahova készülünk. Csendes segítők, ruhatár, minicukrászat a kávézóban, és végtelen kedvesség! (még a limonádét is szívesen elkészítik édesítővel cukor helyett, így már tudom, hogy nem fogok lefordulni a székről menet közben és szomjan sem maradok).
Egyedül érkezvén a színpad mellett ülök le, pont az egyik közlekedő útvonal kezdetén, így igyekszem összehúzni magamat.
Freud érkezik a színpadra, kit a nagyszerű, csupaszív Jordán Tamás játszik el, nem sokkal később Zsófi kutya ugatása jelzi, hogy a nála jóval fiatalabb, de nem kevésbé felkészült vitapartner Lewis professzor jön, kit Alföldi Róbert személyesít meg.
Van egy üresen hagyott nagy fotel a kávézó asztalai között, és ez mindent meghatároz, hiszen a dráma közben a teljes teret bejárják a lélek ismerői, ott vagyunk velük 1939-ben, amikor kitör a háború… De nem csak a háború tör ki, elkezdődik egy lenyűgözően érdekes és sok helyen humoros beszélgetés a két szakember között. Van-e Isten, vagy nincs. Hiszünk-e, és ha igen, akkor miben. Miért kell menekülni a nácik elől gyorsan összecsomagolva, mit jelent a vallás, kinek mit jelent a vallás…. Nem mozdulok, kapkodom a fejem, de a testemet nem tudnám két lábra állítani. Annyi, de annyi történet kiabál ki a szívemből… Van egy pont, ahol megállok, és megáll Lewis professzor is. Amikor a testvéréről beszél, akitől óvódásként olyan ajándékot kapott, ami végigkíséri az egész életén… Ott sikítozik a szívemben az én testvérem, akinek én nem voltam jó testvére, pedig lehettem volna. Ő akkor is szeretett, amikor én magam nem voltam szerethető állapotomban kamasz éveim során. De vannak tragédiák, mindenhol vannak tragédiák: a lövészárokban, a kórházakban, az utcákon, Lengyelországban…
Mikor még a játék elején megszólalnak a légvédelmi szirénák halkan elharapom a nyelvem… sokszor kérdeztem anyukámat, hogy miért is a mamáék laktak a legkisebb, nem komfortos lakásban a Visegrádi utcában. Miért, amikor két gyerekkel mehettek volna tágasabb, kényelmesebb lakásba… és ekkor anyu mindig türelmesen elmondja, hogy a háború után a mamának választania kellett, és ő maradt. Maradt, mert az életet választotta. Két pici lányával azt a lakást kérte, amelyikből a leggyorsabban elérhető futva a pince, ha megint jönnének a bombázások, mint 44-45-ben.. A szemem előtt futó képek már a lövészárkoknál járnak, Lewis professzor lelkének darabjait otthagyta, de bajtársának édesanyját befogadta, és olyan szeretetben élnek, miről Freud nehezen tudja elképzelni, hogy nincs benne érdek és szex. Hamar szóba kerül ismét, hogy van-e Isten, ha van, akkor miért nem segít. Hiszen Freud is beteg, 83 éves, és szájrákkal küzd, óriási fájdalmakkal, pokoli napokat él át élete utolsó napjaiban. Lewis professzor még mindig a hitbe kapaszkodik, de az érvei elfogynak, mert ha van Isten, akkor az hogy engedhette meghalni Freud 5 éves gyermekét, hogy engedhette, hogy a nácik már annyi ártatlan embert megöljenek (és még csak 1939-ben járunk, a háború nyitónapján). A rádióban Chamberlain beszédét kapjuk el, aki még bizakodó, és határozott: Angliát nem félemlíthetik meg a németek! A náci német életmód, ide nem kerülhet át.
Valakinek mindig igaza van… Hol Freud, hol Lewis mondja el érveit, és mindig, valahogy mindig annak hiszem el, aki éppen érvel. Mert az érveik meggyőzőek, alaposak, és rengeteg érzelem, indulat fűti őket. Jól ismerik egymás munkásságát, de kevéssé ismerik egymás emberi oldalát.
Beszélnek a diktátorról, akit nem lehet megállítani, még Isten sem segít. Sőt, a legnagyobb hívő, aki minden vasárnap templomba jár, az maga Hitler… és akik nem járnak azok mitől rosszabb emberek? A zsidók mennyivel érnek kevesebbet? Csak úgy záporoznak a kérdések…
Mindkét kezem remeg, a lábaimba kapaszkodom, mert a diktátor itt él közöttünk… nem 1939 van, hanem 2017, és az emberek most sem hiszik el, hogy ebből mekkora nagy baj lehet. Az idős és a fiatal professzor az elveikről vitáznak kultúráltan, egymást nem legyőzni, hanem meggyőzni szeretnék. Nagyon nagy különbség.
A legnehezebb pillanatokat egyetlen egy dolog menti meg, a humor! És ez az előadás még ezt is megadja, hogy nevessünk közben, és ne féljünk, ne a múltat kutassuk, hanem a jelenben akarjuk megélni, és ha lehet megváltoztatni a véleményünket.
Alföldi Róbert nemcsak saját magát, de Jordán Tamást is kíválóan rendezte. Az előadás végén az valahogy nem ért véget… vittem haza a történet szálait magamban tovább.
Külön élmény, egy komolyabb darab után, amikor a szereplők oldottan, nem feszengve a nézőktől hajolnak meg és még egy pici bolondozás, és mosoly is belefér. A mosolyukat hoztam haza az előadásról a  gondolataim mellé, mert nekem ez adja meg a reményt.

 

Szólj hozzá!