Futótűz – Radnóti Színház

Nem, nem és nem!
Ezt a darabot képtelenség még 1x végignézni. Beleszakad a szív és beleszakad a lélek. Csak a könnyek vannak, nem lehet elindulni haza. Fáj, fáj minden mondat, fáj minden mozdulat. Lehet sírva, nyüszítve, énekelve túlélném a hazautat?
Előadás még így nem hatott rám. A legnehezebb felfogni, a szívemnek befogadni: EZ MEGRÖTÉNT ÉS NAP, MINT NAP MA IS MEGTÖRTÉNIK!
Semmi sem segít, csak a szeretet, és az információ, hogy lássák, lássák minél többen, hogy milyen az a világ, ami nem olyan nyugisan biztonságos, mint itthon. Ahol nincs biztos hely, ahol a fegyvereket úgy viszik magukkal az emberek, mint itthon a BKV bérletet, ahol természetes a halál, nem számít az ember élete. Ahol a nép szenved a politikusok hatalmi harcai miatt, de ott nem a bolt zár be, nem a munkahelyen lesz szarabb a fizetés, ott kilövik a házakat, tömegesen ölik meg azokat az embereket, akik nem úgy gondolkodnak, nem úgy élnek, ahogyan ők.
A nőknek még nehezebb! Nekik ott nem szabad tanulni, pedig tanulni kell, különben nincs esély. Nincs kilátás semmire, csak a kiszolgáltatottság a férfiak világában. A hagyományokkal szemben elinduló Nawal (Kováts Adél) szenvedélyesen viszi végig élete történetét, életének legfontosabb állomásait, gondolatait, fordulópontjait bemutatva. Másik síkon a közjegyző (László Zsolt) terelgeti, vezetgeti a megoldás felé Nawal lányát és fiát, amit egyetlen helyen találhatnak meg: a múltban. Meg kell találniuk édesapjukat és bátyjukat egy olyan világban, ahonnan édesanyjuk kimenekítette őket már születésük után nem sokkal.
Minden lépésük, minden döntésük egy-egy újabb epizódot hoz elő édesanyjuk életéből, történetéből, amiből az a szörnyű kép, az a borzalmas igazság kerekedik elő, amire senki sem számít. De Nawal megígérte legidősebb első gyermekének, hogy “örökké szeretni fogja, minden körülmények között”. Ami ebben a lehetetlen küldetés Nawal számára az örökké és a körülmények, és ő a szeretet hatalmával még ezt is teljesíti, még a gyermekeinek kiadott feladat is bevégeztetik, meglelik testvérüket, édesapjukat, és múltjukból talpra állva, már tudják honnan jönnek, így láthatják, hogy merre van az útjuk.
Egész vándorlásuk, belső lelki menetelésük során a közjegyző segíti őket, kire édesanyjuk e feladatot rábízta.

Nézőként befogadni a történetet kívülállóként lehetetlen, viszont beszippant a történet. Ott vagyok velük a szülői házban, az úton, a menekülttáborban, az utcákon, a lerombolt házak között, a börtönben és még megannyi helyen. Beleránt a helyzet, és én is menekülök velük.
Ezt a fájdalmat nem lehet túlélni. De át lehet élni. Egyszer egy életben. A színészek, ezt minden olyan este átélik, amikor Nawal beáll a koporsóba, és elindulnak a nézők a nézőtérre gyanútlanul. Nincs az a határon érkező menekült, akinek ne lenne saját tragikus története. Mindenkinek van egy saját története. Mindenkinek van egy döntése, amellyel út közben, vagy végén találkozunk vele. Két érzés keveredik bennem: akarom tudni mi történt vele – és sanszosan belehal a lelkem, vagy csak felületesen, de segítek, olyan opció az előadás után nem létezik, hogy becsukom a szemem, és nem léteznek. De léteznek. Ott állnak a határainkon, ott vannak úton, ott vannak a szívünkben, lelkünkben.
Alföldi Róbert olyan kemény történetet vitt színre, amibe a színészek minden este belehalnak. Elképzelni sem tudom azt a hetekig tartó próbafolyamatot, amiben minden alkotó lelke ott volt, majd elindult haza, és vitte magával az érzéseket.
Hetekkel ezelőtt láttam, de még mindig nem tudta a szívem elengedni azt az estét.

Aki kiejti a száján, hogy Migráns, hogy nem kell nekik segíteni… az nem tudja folytatni a mondatot… azon kívül, hogy fél tőlük… pedig attól kellene félnie, ami elől ők menekülnek.

Alföldi Róbert! Köszönet ezért a darabért, ez az, amit receptre kellene írni kötelezően az összes gyűlöletet szító politikusnak!

Hetek teltek el… újra kell néznem ezt az előadást… edzésben kell tartani a szívemet-lelkemet!

Szólj hozzá!