Vaknyugat – Átrium

Egy testvérpár, egy pap, és egy szerelmes nagyszájú Kicsilány.
Ez a történet nem csak Írországban játszódhatna, bárhol a világon, ahol testvérek vannak. Fáj, nagyon fáj, minden egymást ölő mondat nagyon fáj. Nemcsak a nézőknek (hiszem sokaknak van testvére, vagy bárki, akit testvéreként szeret, vagy szerethetne), a színpadon is fájnia kell…

Coleman (Rétfalvi Tamás) és Valene (Ficza István) megmutatják milyen egy folyamatosan rossz testvérkapcsolat. Már felnőttek rég, de még mindig ölik egymást. Már gyerekkorukban sem érezték, hogy a szeretet mennyi mindenen átsegíthette volna őket, hiszen a világ végén (itt speciel Nyugat-Írországban) leginkább egymásra számíthatnak, és számíthattak volna.

Egyetlen remény, a lelkiismeretével küzdő pap, Welsh anya (Alföldi Róbert), aki megpróbálja a lehetetlent, először szép szóval, utána az életét áldozva zsarolással, hogy megbékítse a testvérpárt. Annyi feszültség, régi sérelem kerül elő, nap, mint nap, hogy már rég megölte az emberi kapcsolataikat. Már nem is emlékeznek rá milyen normálisan élni, mert szinte sosem volt, hogy normálisan éltek volna. Nem tanulták meg mi a helyes, és mi az elfogadhatatlan viselkedés. A színpad egészében tart a harc, fegyverben nem ismernek tréfát. Nyilván erre az alkohol egyre inkább rásegít, mely mindegyikük elengedhetetlen társa.

Welsh atya a piába menekül, de ez cseppet sem segít a helyzeten, hogy hallgassanak rá, vagy legalább meghallják, amit mond. Nemcsak a testvérekről szól… az egész közösség egy katasztrófa övezet… “a jóisten illetékessége erre a városra nem terjed ki”… a felismerés gyötrő, az alkohol pedig egyre fogy…

Alföldi zseniálisan hozza a részeg Welsh atyát, úgy, hogy nyilván ezt nulla alkohol segítségével produkálja, és mindenkivel elhiteti, hogy alig áll a lábán, részeg mód reagál, és csodálkozik rá az eseményekre. A sok gyilkosság és az utolsó öngyilkosság a gyülekezetéből végül kétségbeesett lépésre szánja el magát: a mennybe csak a két testvér kölcsönös bocsánatkérése, és kibékülése után kerülhet.

A levél írása, és utána beszélgetése Kicsilánnyal (Mészáros Piroska) közben sokan nevetnek, én nem tudok. Nem megy, mert már nem viccesek a jelenetek, Welsh atya már teljesen józanul látja a helyzetet, és megpróbálja az utolsó esélyt, hogy valami olyat tegyen, amitől hasznosnak érzi hivatásában eltöltött életét.

A testvérek megpróbálják a békülést, de a feladatot elbukják… hiába minden próbálkozás…

Személyesen érintett meg… mi nem buktuk el, nekünk a nővéremmel sikerült hosszú évek után egymásra találni… bár élhetne még… bár veszekednénk, de élne még… amikor a nézők még nevetnek, én a könnyeimmel küzdök…
A fegyver előkerülése elkerülhetetlen, megráz, és felébreszt…

Nem csak drámai pillanatok töltik ki az estét, Gothár Péter rendező gondoskodott arról, hogy sírva-nevetve mutassa a fényt… a pástétom levelestésztában, és a gázrezsó egy életre bevésődött.

Mellékszereplő, de mégis fontos, a hangulatos zene, ami élőben szól.

Lassan indulok haza a havasesőben a két már nem annyira veszekedő kamasszal… persze ez a villamoson még kitart, a kocsinál nem mondom, hogy ölik egymást újra, de a cukkolás újra kezdődik, már csak megszokásból is… remélem, még hosszan műsoron lesz, időnként meg kellene nézniük.

Minden szereplő maximálisan tökéletes alakítást nyújt. Igazi élményszínház.

Nercbanda – Karinthy Színház

Ez a banda hihetetlen!

Pásztor Erzsi energiája kovácsolja egybe Ida-ként a lepukkant nyugdíjasotthon közösségét. Jól kieszeli, hogy lehetne megvenni a rohadékoktól (kik életüket keserítő tulajdonosok) a nyugdíjas otthon épületét.
Nincs más hátra, pénzt kell szerezni, és miben legjobbak a színészek? Na miben? Hát a szerepjátékban! Így a környező boltokban előadják életük legszórakoztatóbb produkcióit, miközben lenyúlnak egy vagyonnyi bundát, és simán megveszik belőle a házat, sőt még pluszban befogadnak más szerencsétlen sorsú kiöregedett színészeket. A sztori nem bonyolult, de amit a színpadon látunk, az különleges.
A bandafőnök Ida (Pásztor Erzsi) adja a kerettörténetet, csillogó szemmel beszélget a nézőkkel, és keveri a kártyákat úgy, hogy a többiek észre sem veszik, mikor már rég belerángatta őket az ördögi tervbe. Minden színpadon töltött pillanata ajándék az estében, de három nagyon fontos jelenete még hosszú évekig elkísér. Az egyik első üzlet, ahol próbálkozik a banda (sikerrel…) egy bundaüzlet, ahova jelmezben érkeznek a bandatagok. Ida jelmeze a Hegedűs a háztetőnből Jente, és dúdolgatja a dalokat, egy-egy dallam, szó (Anatevka…) máris ismerősen cseng… hiszen vele együtt könnyeztem még a Madách színházban a kilencvenes években, mikor búcsúzott Jenteként Anatevkától… a Nercbandában a többiekkel együtt elmondják, hogy abban a jelmezben éppen mit játszottak, és hányszor… úgy valódiból, igaziból… csillognak a szemeim 🙂 A vége felé jön az elefánt dal, a hogyan lehet szépen meghalni történet, amiben ott áll egyedül a reflektorfényben a színpadon, és ő az este királynője! Nem engedi el a kezünk, csak fokozza… mert sokszor jön elő innentől, hogy mennyire fontos, hogy az idős embereket megbecsüljük, és aki még olyan szerencsés, hogy megteheti, az ölelje át a nagymamiját, keresse fel, és szeresse, amíg lehet.. Pásztor Erzsi nem csak a szavakkal (szöveggel), mozdulataival játszik, folyamatosan csillogó szemmel irányít, az egész előadásnak ő a karmestere.

Melba Jones szerepében Kalmár Magda, akinek először az arca ismerős, majd amikor megszólal, már fülig ér a szám. Hiszen ő itt van a színpadon! Igazi vagány nyugdíjas, a banda egyik leginkább seftes belevaló tagja, hatalmas hanggal és szívvel nevettet.

Gert-et Halász Aranka játsza, az egyetlen a csapatból, akit nem tudtam hova tenni, mert láttam már, de hol is, hol is. No, ha 70 felett valaki neccharisnyában kurvának öltözve biztonsági őrt tud játszani tűsarkúban, és hozzá olyan tiszta hangon énekel, hogy csak pislogok, akkor a vigyori képemen már nem csak a meglepetés, hanem az elismerés is ott ül. Teljesen aktív és megérdemelt tagja ennek a sztárparádénak! Ilyen cipellőben végigtáncolni, rohanni a darabot, nem kis teljesítmény, ő az, aki igazán elemében van még a tapsrendnél is, beszélget velünk, és őrülten boldog, mert a színpad az ő világa!

Eurice – Hámori Ildikó kicsit satnya, kicsit szürke reménytelen szerelmes, majd cseppet vadulni kezd, és jól áll neki a nemtudomka szerepkör. Édesek Walterrel (Kovács István) együtt, ahogy diszkréten imádják egymást a nyugdíjas otthonban, és próbálja Eurice mélységesen eltitkolni, hogy bandatag lett, persze a végén kiderül, hogy Walter sem egy ma született bárány, hiszen a kasszafúrók sztárja is volt ő a hőskorban, nem csak a színpadé. Halkan sikoltok magamban, hogy milyen jóképű is maradt Kovács István, ki az én emlékeimben örök Deziré, ki Almának udvarol Gazdagréten, de ez csak pillanatnyi átmenet, és már rohanunk is tovább.

Fritzi – Zsurzs Kati talán a legkislányosabb mindegyikük közül, olyan vidám, mosolygós ebben a szerepben, mintha sosem akarna felnőni. És nem is kell, olyan a kisugárzása, amint ránézek mosolygok, és mosolygok… Eleinte azt mutatja, hogy elvan ő a többiek között, elücsörög öregesen, majd a második részben ledobja a hosszú szoknyát, és kislányként olyat táncol, énekel, hogy tombol a közönség. Mert muszáj tombolni… ez nem csak a színészeknek jutalomjáték, hanem óriási ajándék nekünk, nézőknek is, hogy együtt, egy színpadon ennyi csodás színészt láthatunk, akik ma este nekünk játszanak, szívből, lélekből, annyira lelkesen, hogy arra alig vannak szavak.

Harry – Szirtes Gábor játékában ő a másik meglepetés, sosem láttam még színpadon, de napokig tudnám nézni. Elvarázsol, olyan humora, ritmusérzéke van, amivel a “csajokat” terelgeti, amivel megpróbálja kimenteni a slamaszitából, hogy sírva nevetünk. Nem a meghatottságtól ott és akkor, hanem a röhögéstől. Ő alternatív Hamletként indul a balhéra, kezében a koponyával, amit nem a köztemetőből csent el, hanem a volt igazgatója fejét szorongatja… 😀 Tényleg fergeteges, ahogy Zsurzs Katival táncolnak, az megállíthatatlan páros.

Két fiatal szereplője is akad az előadásnak, akikről az első, ami eszembe jut, az az alázat, és az a lelkesedés, ami átragadt rájuk. Tucatnyi szerepben énekelnek, reppelnek, rendőrködnek, biztonsági őrködnek, és csillognak ők is, bár a nagyok pici árnyékában: Marton Róbert és Szegezdi Róbert.

Egy nyúlfarknyi pár mondatos szerepre befut 🙂 még Harry anyukájaként (a nyugdíjasház lakójához!!) Szojka Borika is. Megnevettet plüss kutyájával együtt.

Telt ház, tomboló siker, fantasztikus előadás, csodás dalokkal.

Rendezte: Korcsmáros György

Balfácánt vacsorára – József Attila Színház

Kettős érzéseim vannak.
Voltak az estének kiemelkedő részei és voltak nagyon lehangoló részei.

Kezdem a személyes vonalat az elején, kisváros ez a kétmilliós Budapest, így hol futnánk össze gyömrői talira, ha nem ott, és nem itthon évek óta nem látott osztálytárs családdal 🙂 Örömmel, és jól indult az este.

A darab kezdetekor Pierre (Kern András) kap egy fasza kis lumbágót, amitől baromira szenved, de ez nem akadályozza meg az erkölcsi nullába hajló balfácán vacsora részvételtől. Felesége (Vándor Éva) viszont a józan észre szavaz, és miután salátával megszórja a nappalit (tök normális nem?, hát én is pont így dühöngenék… mégiscsak gyorsabban elpucolható, mint a konyhai tányérok földhöz csapkodása)… Ezután látványosan elvonul, és érkezik helyette az unalmas csontkovács, akiről kb annyit tudunk meg, hogy professzor, és állandóan eltéved és kezet kar mosni (Archambaud – Újréti László)… Befut a másik főszereplő Francois (Koltai Róbert) kit a mai balfácánnak szántak a vacsira. Mivel Pierre állapota ezt a vacsorát offolja, ezért hirtelen kettesben maradnak a lakásban (kicsit itt bealszik a történet eleje, kb 20 percig ásítozunk, míg: hexenslussz, balfácán, feleség balra el, béna doki…).
Szóval Balfácánunk csupán a saját életét élve érkezik, ami nem annyira passzol az elegáns könyvkiadó életviteléhez, kapcsolataihoz. De segítségre van szüksége időnként, Francois pedig ha kell, ha nem segít… igen bénán, és keverve a szálakat, vagy nem találja el kivel beszél, és érzékeny információkkal lesz gazdagabb az érintett, vagy egyszerűen nem megy jól neki a hazugság. Közben erősen kiderül a sok félreértés hatására, hogy Christine, a feleség nyúlcipőt kötött, elege van… Ekkor már keresni kell (folyamatosan Pierre nappalijában vagyunk), és egy béna (milyen más) telefonhívás után Leblanc (Besenczi Árpád) fut be (két éve pont tőle nyúlta le a feleségét Pierre…), amely eseményre egyetlen szó igaz: VÉGRE VALAKI! És innentől röhögünk… beszól, terel, és értékel… amikor csak csendben ül egy sarokban, ő akkor is nevettet, az egész szituáción fesztelenül velünk röhög, majd visszatérve saját szerepébe beszólva továbbgörgeti a lavinát…
Még szünet előtt jutunk el az asszony utáni nyomozásban egy adóellenőrhöz, ki Francois kollégája, ezért elkezdik szétbontani a nappalit, mert milyen ciki már, ha egy könyvkiadó gazdag (wtf?!)… Annyira, de annyira jellemzően kilencvenes évekbeli Apeh-os aktakukac érkezik, hogy hangosan felröhögök, mert ebből a példányból még az utolsók a mai napig nem haltak ki…
Innentől a humor mellett a félelem az adóellenőrtől, félelem a megcsalástól, és a masszív röhögés állandósul.
Francois szeretetre méltó figurája (hobbiként gyufákból épít hidakat, Eiffel tornyot, és mi mindent, és nem is fél ezeket részletesen bemutatni…) szinte minden probléma megoldásában szerepet játszik…
Az egyik poént hazahoztam, amikor Pierre előkerült (igen, Francois bénázása miatt előkerült) szeretője zsebkendőt kér, majd kap: “nem koszos, csak drapp” megjegyzéssel…
Pierre – Kern András időnként annyira halk, hogy nem hallani, de arckifejezése és a szájról olvasás képességem ezt megoldja, lubickol szerepében.
Nem mondom, hogy happy-end a vége, de tanulságként, és a hazugságok fejükre hullásakor azért az igazság megint győzedelmeskedik.
A parádéstól ez a játék messze  volt, de Koltai Róbert, Kern András és Besenczi Árpád mindent megtettek ma értünk, nézőkért, hogy kint hagyjuk a hideg utcán az összes problémánkat, és merüljünk el az ő balfácánjuk történetében.
Pótszékes teltház, hosszú vastaps, nekem tetszett!

Jóembert keresünk – Vígszínház

Megtaláltam! Tele volt a nézőtér jóemberekkel!
Legalábbis mindenki ezzel a lélekkel ült be megnézni az előadást, hogy jó, vagy jobb ember legyen.
Érkezett Szecsuánba 3 Isten, akik azzal a feladattal jöttek, hogy jó embereket találjanak, akik éjszakára befogadják őket. Egyetlen egy ilyen volt az egész városban, a szegénynegyedben élő Sen Te (Eszenyi Enikő) utcalány, ki jó tett helyébe jót várj alapon, némi kezdőtőkét kapott dohányboltja megnyitásához. Jóember volt, és ezen a pénz sem változtatott, befogadott minden szegényt, adott mindenkinek enni, senki sem távozott tőle üres kézzel.
A legtöbben csak kihasználták, hiszen az tök kényelmes, hogy csak kérni kell és kapnak. Rájött erre Sen Te is, és a saját nagybátyja alakjában visszatért, de Sui Ta sem volt rossz ember, hiába tartották annak, mert nem ingyen adott, hanem munkát adott, hogy abból legyen mindenkinek lakhatása, megélhetése. Melyik a jó ember és melyik a rossz? Kerestük a választ együtt Sen Te hatalmas szívével, és kerestük a választ az Istenekkel együtt is.
Vang (Mészáros Máté) a vízárus, annyira őszinte karakter, olyan szeretnivaló mackó, hogy nem lehet rá semmiért haragudni, pedig ő is követ el hibákat.
Jellemfejlődött Szun (Lengyel Tamás) a végére, mert Sen Te szerelmét elveszítette, de sokat javult emberségében.
A sok városi lakó: a fodrász, az idős szomszéd házaspár, az anyós jelölt mind-mind meglátták a jóembert Sen Te személyében, de Siu Ta álruhában már nem vették észre, hogy nem akart ő kicseszni az emberekkel, amikor munkára fogta őket, csak nem hagyta magát tovább kihasználni. Ettől rossz ember lett? Szerintem nem lett.
Vang és Sen Te dalai szívhez szóltak, ott legmélyen, legbelül hol simogatták, hol tépték a szívemet.
Kijárt a vastaps, maradtam volna még e mesében… mesében? Az életben… szeretnék jobb ember lenni… ezt hoztam haza.

Boeing Boeing – Leszállás Párizsban – Thália Színház

Vidám darabot keresve többen ajánlották ezt, mert olyat kerestem, ahol elfelejtem, hogy hétköznap van, és csak nevetek, nevetek… háááát… volt, hogy nevettem…

Nyilván, ha valami vidám, attól még lehet aprócska mondanivaló, ebben is megleltem: ha össze-vissza hülyíted a stewardesseket, akkor előbb-utóbb pofára esés lesz a vége. A főszereplő Bernard (Pindroch Csaba), a neves párizsi építész óramű pontossággal pörgeti 3 barátnőjét (J+J+J: Schell Judit, Gubás Gabi, Tóth Eszter), kik a repülőgépek menetrendje szerint jönnek is meg mennek is. Ezzel bizonyára az örömforrás kiapadhatatlan Bernard számára, az idegbaj pedig a házvezetőnő Bertha (Molnár Piroska! Yess! Imádom!) nyakába hull.
Nem kell a vígjátékhoz más, mint sztrájk, törölt repülőjáratok, és máris borul minden, és hőseink, az átvert csajok egyszerre érkeznek. Először úgy látszott, a gondokat tetőzi, a papíron halott rég nem látott osztálytárs: Robert (Vida Péter), de hamar kiderül, hogy nélküle az első fél órában összeomlana minden. Keveredik itt gyanús pia, pisztolynak látszó öngyújtó, hazugságok-kifogások tengere… lehet rajta nevetni, mert fáradtan már bármire…
Az előadást Vida Péter és Molnár Piroska alakításai viszik előre, és ők azok, akik komolyan veszik, hogy esténként ebben az előadásban ők nevettetni szeretnék a nézőket. A többiek jönnek-mennek, kellettik magukat, hisztiznek egyet-egyet, majd jön Bernard és/vagy Bertha és teleszórják humorbonbonokkal a színpadot. Értük érdemes megnézni, a történet vége persze nem nagy meglepi, mindenki megússza és párra talál.

Egy estére jó lesz 🙂

My Fair Lady – Centrál színház

Ötödik alkalom… (pedig állítólag nem lehet rá jegyet venni…)

Először azt mondtam, ezt imádom filmen, akkor színházban is látnom kell.  Aztán Tompos Kátya és Alföldi Róbert vonzott a színház felé, ez rossz nem lehet.
Sokadik alkalomra már tudom: Borbás Gabi és Magyar Attila is alakítanak akkorát, hogy a fal adja a másikat. Kisebbek a szerepeik, de annyira-annyira sokat nevetek, hogy a hasam fájdul meg.

A zene még mindig a mindenem, ebben a darabban a dalok, a táncok, valahogy minden a helyén van.

Mr Higgins jól jár Elizával, de a végén simán megérdemelné a hozzávágott papucsot. Ennyire öntelt, magát imádó, másokat észre nem vevő pasi nem is létezik, csak itt, és csak most, csak nekünk.

Eliza olyan határozott, amilyen törékeny, és akkora hang van Tompos Kátya torkában, hogy az hihetetlen. Kicsit nyugatabbra születik, ma már világsztár, de mázlink van, mert a mi sztárunk.

Lelket simogat, és lelket tép Mr Higgins szerepében Alföldi Róbert. Akkor sem jön zavarba, ha énekel, pedig láttam már színpadon, de eddig énekelni még sosem.
Pickering ezredest játszó Cserna Antal dobja fel neki a labdákat, amiket rendre lecsap, ahogy kell.

Vannak felejthetetlen jelenetek!

Doolitle papa a krimóból kifelé, és az esküvője előtt is könnyeket csal a szemembe, annyira röhögök.

Higgins mama mikor Elizával beszélget igazi vagányságra ösztönzi őt.

Eliza egyik legviccesebb a lóversenyen, Mr Higgins feszengő arca ott minden biztosítékot kiver.

A királynő (Verebély Iván) bevonulása közben már fülig ér a szám. Annyira imádom, hogy még mindig játszik!

A szerelmi fájdalomtól kikészült Mr Higgins dala a végén megkoronázza az estét.

Eliza pedig végig, de végig hibátlan, eleinte hibátlanul pimasz, végig fegyelmezett, és higgadtan okos csaj lesz az utolsó jelenetre!

 

A jelmezek közül a báli ruhák a legszebbek, lágyul a szívem, a pasik úriasan elegánsak, a szegénynegyed lakói pedig hitelesen londoni munkások hangulatát idézik.

Rendezte: Puskás Tamás és csapata, örök hála nekik érte 🙂

(már megint jegyet vadászok rá… ezzel nem lehet betelni, és igen, ebben az évadban ez az egyik kedvencem, ritkán látok egynél többször darabot… és még karácsony sincs… 🙂 )

II. Edward – Átrium

1990-et írtunk, mikoron is még a taxisblokád előtt nem oly sokkal, egy sorszámozott királyról szóló darab vált kötelezővé az egész szakközepes évfolyamnak (iskolának?). Még rémlik, hogy valami rusnya piros ruhában látszott csizmás kandúrnak III. Richárd, és baromira csapkodtak egy csapkodásra való ajtót.
Már a szünet elején terjesztette minden osztályfőnök, aki haza mer menni a vége előtt, az hétfőn egy igazgatói intővel lesz gazdagabb.
Én megálltam este apám előtt a nappaliban, és közöltem vele az elkerülhetetlent, életem első intője várható, máris a legfelsőbb szintről… aztán a névsort valahol a taxisblokád közbeni izgalom elsodorta, és megúsztam…

Azóta mindent! végignéztem…

II. Edward: erre nincsenek szavak. Ma ugyan kicsit másképp, de jár nekem és a majdnem felnőtt kamaszomnak is az intő.

 

Update: pár hét eltelt, érzéseim is tisztultak. Már tudom mi az, ami taszított: az erőszak, az a nyers erőszak, ami a színpadon történt: először, amikor a Jordán Tamás alakította főpap kerül megalázott, megrugdosott, kiszolgáltatott helyzetbe, másodszor, amikor II. Ewdard alázza meg a nemesek előtt a nyílt színen a feleségét, majd mikor a szünet előtt agyonverik a szeretőt egy székkel… azt hiszem ez volt az a pont, amikor már nem akartam tudni mi borzalmat tartogat a második felvonás…  – járt még ide ez a kiegészítés, így két hét után.

 

Szentivánéji álom – Vígszínház

Hirtelen és első felindulásból: ez nem szentivánéji álom, ez rémálom volt.

Kezdem a végén, ami viszont egy őszinte pillanat: Eszenyi Enikő még Pukk szerepében, de már abból picit kilépve mondta el: ha ez az előadás nem is tetszett, azért várnak vissza, mint nézőt a többire. Értem, és megértem, főleg az elmúlt hetek viszontagságai után.

Hogy kerültem én ide? Hogy kerültem én ide? Nem 1x kérdeztem meg magamtól, de persze tudom: gyerek osztálya jött, én ugyan nem kértem jegyet, mert a csoportos jegyek valahogy mindig, és kizárólag az erkélyre szólnak, mert úgy költségtakarékos az ajánlat (így persze, idézném a 165 cm-es átlagos kölykömet: ez az este kínszenvedés volt a lábaimnak, mindezt az erkély második sorában…), de ha már úgyis hozom viszem a 13,5 éves kamaszt, akkor megnézem mit néz, így saját akaratomból, önszántamból vettem ma estére jegyet. (klassz helyre, előre, középre)

A magyar tanerő próbálta nekik szünetben megmagyarázni mi történik, de azért vérciki, ha ez az előadásból nem derül ki, vagy ha már nem fog kiderülni (néhány kattintás a weblapra és nyilvánvaló), akkor van olyan jófej a színház, hogy ad letölthető tanári segédletet előre. Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy az egyik szülő nyüzsgött a szervezéssel, és kötelező sem volt, de ha végre színház, akkor ugye lelkesedik az osztály.

A fiam véleménye a végén a kocsiban: Ez egy naaaaaaaaaaaaaagy… (tudja, hogy nem káromkodhat) BÉNASÁG!!! volt.

De ki tetszett kisfiam? Hát a Pukk, mert ő volt a főnök, neki elhittem, hogy béna, de varázsló, és viccesek voltak az álszínészek.

Erre a darabra nagy összeget kellene ígérnem neki, hogy még 1x megnézze… (nem fogok).

És akkor fussunk vissza az elejére.

Meglepően jól kezdődött, szerelmes és kevésbé szerelmes párok a színpadon zsarnok apával, majd az esküvői műsort adó álszínészek érkeztek, akik tényleg, és igazán vicces jelenetben szereposztottak, és játszották el, hogy mit gonolnak a színházról.
Majd elszabadult az előadás, és elveszítettem a fonalat, mikor az egyik pár szökni készült, a díszletbe özönlő népek pedig számomra tök céltalanul kóboroltak. Feltűnt még egy sérült fogadott felnőtt fiú, kinek kigúnyolása (nem szavakkal, helyzetekkel) az egyik mélypontja volt az előadásnak.

Theseus (Király Dániel) csak kiabálva volt képes beszélni, kényszerszerelme Hyppolita (Járó Zsuzsa) pedig kicsit karakánabb volt, mint más szerepében, de hamar elfogyott belőle sztori közben az erő.

A varázslatot balul elsütő Pukk (Eszenyi Enikő) elfeledtette velem, hogy hol vagyok, repített egy álom világba, hozta a humort, és végre színházban voltam. No nem sokáig, mert nem egyedül állt a színpadon, megint benépesítették a számomra nagyrészt statisztának tűnők a teret. Persze keveredtek a varázsitalok, hogy ki-kit kell szeressen, de kevéssé szerettek, mert még azt is hazudták. Attól, hogy a színész a szájával azt mondja, hogy “szeretlek” még nem fogom neki elhinni, ha nem képes átölelni szerelmesen a kedvesét, és nem fogom elhinni, hogy utál valakit, ha csak ordítja és egy félig szétkapott kanapé szivacsával csapkodja.

Elhiszem viszont az előadni készülő amatőr társulat minden mozdulatát, Alap (Stohl András, bár miért  Alap a színlapon, amikor mindenki Mikinek hívja a darbban????) végre játszik. Eljátsza a darab összes szerepét, és mindegyiket eljátszhatná. Tipikusan telefonkönyvet is felolvshat hatása van. Klasszik színész: bármit játszik szórakoztat, elgondolkodtat. A próbán, a rendező – Zsindely – parodizál egy másik rendezőt, ebben csupán az a bibi, hogy a nézők általában nem találkoznak a próbafolyamat közben egyetlen rendezővel sem, így fogalmunk nincs melyik az a hisztérikus rendező, akinek semmi sem jó, mindent előjátszik, és egyébként laza idegbeteg, mire a darab megszületik.
Az amatőr színtársulat kapja feladatként ezen a baljós estén, hogy Shakespeare helyett beszóljon a jelenlegi magyar hatalomnak a “sorok között” civiltörvényezve, de ez valahogy nem áll jól.
Nem tudom, és nem értem mit keres a színpadon ebben az előadásban Gyalu szerepében Hegedűs D Géza: két eset lehet: kirúgják, ha nem vállalja el, vagy ettől függ a megélhetése. Nem azért, mert pont a megalázott öregszínészt kell előadnia (előadja, mert ő ennél klasszisokkal jobb), hanem azért, mert a rendező sem hitte el, hogy egy ekkora művészre rábízhatja ezt a piszlicsáré oroszlánbőgést… nem őrül bele, de valahogy a végén sem őszinte a mosolya. Viszont ezzel a szereppel nekem azt a pozitív üzenetet hozza, hogy bármi is legyen ott kint a külvilágban, a Vígben ő a végsőkig kitart, és első a közönség szórakoztatása, és a jelenlegi igazgatónő Eszenyi Enikő bármit kérhet tőle, támaszkodhat rá. És a végtelenségig becsülöm őt ezért.

A szünet után visszaszámoltam a perceket, durvultak a szexuális utalások, amik kicsit sem zavartak volna, ha nem tudom, hogy fent ül az emeleten egy komplett nyolcadik osztály, kiknek jó esetben a dugás imitálás, és káromkodás a színpadon még sok lehet. Nem is sokat értettek – talán szerencsére – belőle, mármint a többség. A hozzuk el a kistesót projekt is remek volt, nekik azon kívül, hogy az előttük ülő székét rugdosták folyamatosan, még a darab közben is mesélni kellett, azt amit még ülésmagasítóval sem látott, a többit meg nem értette.

Voltak, akik viszont élvezték. A mögöttem lévő sorban ülő középkorú házaspárból a feleség konkrétan a nyerítve röhögést tette műsorra ma este, alig a földszint 5. sorában, ahol még a színpad végén is tuti hallották a színészek. Mellette korát mélységesen tisztelve egy jelentősen idősebb házaspár ült, ahol a néni a köhögést a hányós krákogással vegyítve nyilvánult meg kb 5 percenként… végül nem hányt senki nyakába, de ezt én inkább a szerencsének tudom be. Az influenza szezon közelít, ennyi köhögőrohamos nézőhöz nem volt szerencsém az elmúlt hónapokban… (igen, ha nem tudsz zörgős cukorka, pezsgő, perec és egyéb nélkül színházban túlélni 3 órát, akkor nézz tv-t, vagy videót youtube-on.  És hasonló kategória: ha beteg vagy, add el a jegyed, és ne kergesd az őrületbe azzal a többi nézőt, hogy kitalálja mely kór gyötör a köhögőrohamok során, mi fogja leteríteni a jövő héten őt, és egész családját, mert befertőzted.)

No de vissza az előadáshoz: mikor végre a színtársulat előadhatja a darabját, akkor bejön a papírforma: Stohl András játszik, a többiek hozzák a valódit: amatőrök… az előadás valódi rendezője itt ismét eszembe jut, mert nem értem mitől vicces az, ha egy vézna-béna férfi szereplő magára ránt egy már a darabban használt estélyit, amiből méretileg kiesik félig, majd randán elkenten kirúzsozza a száját… szóval ha csupán a kinézetén röhögünk az már a cél volt… mert ez kb 5 másodpercig vicces… de még kb 10 percet játszania kellene Mikivel (Stohl András) a színpadon… de ez utóbbi kíváló színész ezzel és a saját tehetségével egyedül van… A többi színpadon lévő szereplő is unja az egészet, ásítanak is (nemcsak szerepük szerint).

A darab végén persze Pukk úgy varázsol, hogy mindenki megfelelelő párra találjon, majd jön az örömünnep, amikor minden szereplő hangszert ragad, csak valahogy a karmester marad el… mint ahogy a darabnak sem volt karmestere, aki ezeket a hol vicces, hol szomorú, hol érthetetlen jeleneteket egy érdekes mesévé varázsolta volna (lásd még az értelmező szótárban: rendező).

Sokat elmond még a legvége, az utolsó percek, a taps közben az első sikítós vastaps Stohl Andrásé, a második, és utolsó Eszenyi Enikőé. Megmentették az előadást a totális bukástól. Nekik valóban járt a vastaps!!!

Pál utcai fiúk – Vígszínház

Zenés darab, imádtam a Padlást és a Dzsungel könyvét, akkor a Vígszínházban ezzel nem kockáztatok sokat. Dés-Geszti a zene és a szöveg, jó párosnak tűnik. Már csak a jegyek beszerzése állít kihívás elé, de éljen a Pozsonyi Piknik, oda azért vittek a színházak a maradékból.
Így november elején irány a belváros!
Mivel szerencsétlen módon ez kötelező olvasmány szinte minden suliban, így a kiskamaszban még élénken él ennek kötelező mivolta, ráadásul még nagyon zenés is, így ő kihagyja, megyünk a naggyal kettesben 🙂
Már van másfél éve, hogy nem jártam a Vígben, így jóleső érzéssel lépek be, és még a helyünk is, ugyan hátra szól, de legalább van székünk, és nem pótszék és nem is a lépcsőn üldögélős állójegy. Moccanni nem lehet annyian vagyunk. Mögöttünk iskolás lánysor, kik megkérik óriásfiam, hogy húzza össze magát. Említem, hogy genetika: ekkorára nőtt, ő is kifizette a jegyet, kényelmesen, nem szorongva fog ülni. Nem lettem népszerű, szünetben cseréltünk, így aki látta az első részt, az most majd elképzeli a másodikat, és fordítva.
A darabból három kiemelkedő szereplőt jegyeztem meg: Boka, Áts Feri és Nemecsek alakítóit. Ők mindent tudnak, amit az író és a darab rendezője elképzelt. A díszlet kreatív, látszik, hogy inkább a játék a fontos, és hogy legyen előadás, mert a berendezésre azt is mondhatnám, hogy minimál. Ettől viszon jó sokan is elférnek látványosan a színpadon.
Régen olvastam a könyvet, nekem kicsit kusza, hogy van egy csapat, akit Boka irányít és van egy gittegylet, akit meg más. És ez valahogy okoz bennem némi káoszt a sztori közben, de nyilván nem voltam elég olvasott.
A dalok fülemnek kedvesek, bár nem mindig értem a szövegeket, de a slágergyanúsak tökéletesek. Már az elős felvonás alatt tisztán kiderül, hogy Boka és Nemecsek az összes nézőtéri kamaszlányt megfőzte, és megette, imádják őket, elég megérdemelten.
Ügyes a Füvészkertben lévő tó a színpad elején, és klassz, hogy véletlenül sem esik bele senki, csak amikor éppen ideje van.
Sokszor olyanok a jelenetek, hogy paramamiként aggódom: le ne essenek, meg ne üssék magukat… tudom én vagyok már megint a helikpter…
Áts Feri is befut a piros ingesekkel, itt egy halk sikoly, mert pont egy hete láttuk Józan Lászlót az Őrült nők ketrecében aprócska rózsaszín bugyiban pompommal a fenekén, és átlátszó angyal szárnyakkal, és bármennyire is a Pál utcai fiúk jelenetében futnak be, ez valahogy helyből etereli a gondolataimat. Nem tart sokáig, de a két vagány alvezére sokkal határozottabban pirosinges karakter, mint ő.
Aztán ahogy finomul a lelke a szerepben, úgy illik már bele teljesen a Pál utcai álomvilágba.
Amikor csapatosan énekelnek, táncolnak, azokat a részeket ismét nagyon szeretem, jó látni, hogy nem marad ki senki, mindenkinek jut legalább egy-egy sor.
Valahogy fordítva vagyok összerakva, de folyamatosan azon drukkolok, hogy “ugye itt a Nemecsek nem hal meg?!”… de, és nagyon fáj… sokkal jobban, mint olvasva… lehet, hogy ciki, a full kamasz brigád között ücsörögve, de törölgetem a könnyeim.
Hosszú a taps, néhányan felállnak, és van ráadás dal is, igazán kitettek magukért a szereplők, a kamaszlányok pedig nem hazudtolják meg életkoruk: teli tüdőből sikítanak egyre inkább, ahogy haladunk a tapsrendben a főszereplők felé. És ez így is van jól, nekik készült ez a mű, és nekik játszották a fiúk.
Olvastam valahol, hogy Marton László rendező miatt, akár le is vehették volna műsorról. Kár lett volna érte, senkit nem érdekelt aznap az eset, hogy ki rendezte, egyszerűen mindenki azért ment színházba, mert ezt szerette volna látni, és jól akarta érezni magát.
Örülök, hogy bejutottunk és láttuk. 30 év elteltével, mivel már nem kötelező, felmerül, hogy talán el kellene újra olvasni a regényt 🙂 (tudom, ott is meghal Nemecsek és ez egy cseppet visszatart).