A Cenci-ház – Stúdió K Színház

A pszichopata pontos definíciója mától: Cenci gróf. A romantikus rémdrámából a romantikát nem leltük. A dráma már az első mondatnál erősen elkezdődött, a hogyan lehet minden bűnt pénzért eltakarítani.

Cenci gróf (Domokos Zsolt) életében a bűn a kéj, a bűnhődés pedig nem más, mint az anyagi veszteség, ami cseppet sem rengeti meg anyagi jólétét. Feleségével és lányával él abban a kegyetlen valóságban, amiből csak egyetlen kiút van: ki kell nyírni a vérre hajtó apát.
Az előadás elején már statisztaként nézzük a színpadot: ünnepre hív Cenci gróf, tele a nézőtér nemesekkel, egyházi méltóságokkal, majd kiderül a pezsgőzés pontos oka: a kíméletlen apa két fia halálának örül ennyire. Gyomorgörcs, és félelem… és a sunyi árulás: senki nem szól, senki nem kiabál, mindenki eltűri szó nélkül ezt az elmebajt.

Cenci gróf lánya Beatrix (Piti Emőke) nem lát más kiutat, mint megszabadulni az apjától végleg, nincs más lehetőség, ezt az örjöngő erőszakos elmebeteget nem lehet élve megállítani.

A feleség (Boros Anna)  a leggyengébb láncszem: elhiszi, hogy a férje hatalmától nem lehet megszabadulni, végignézi gyermekei rettenetes életét, és nem tesz semmit. Behozza a bort, és tölt az “urának”, ahelyett, hogy jól fejbe vágná vele. Azt tesz vele a férje, amit és amikor csak akar, minden ellenkezés, és lázadás hiányzik belőle. Pedig anyatigrisként kéne védenie a gyerekeit… de nincs ereje semmihez.

Orsino (Horváth Szabolcs) – a szent papi ruhában – egy igazi kétszínű alak, napraforgóként hol Beatrixot szeretné megkapni, hol a gróf vagyonára fáj jobban a foga, és gyáva árulóként az első neccesebb helyzetben magára hagyva a lányt elszalad. Nesze neked udvarló… hát kellene a francnak. Visszatér és segít kitervelni Cenci gróf halálát, de abban elegánsan már nem vesz részt, sőt számításai szerint alakul az élet – mesteri terve beválik: Cenci hullaként végzi – megérdemelten, megdolgozott érte rendesen – és családja sem ússza meg: az ítéletben az apagyilkosságért – függetlenül az indokoktól – nem lehet felmentés, az rontaná a statisztikát…, így ha a lányt nem is kapja meg, az egyházé lesz a kihalt grófi család vagyona.

Camillo bíboros (Borsányi Dániel) sosem az igazságot keresi, csupán a seggnyalója az egyháznak, és pénz és egyéb javak behajtója az isteni megbocsátás reményében.

Cenci gróf fia (Viktor Balázs) az igazi szerencsétlen, apja által kihasznált és átvert, mélybe lökött fiú, aki ha tevőlegesen részt nem is vesz a gyilkosságban, de annak minden mozdulatával egyetért.

Az a megaláztatás, amit a gróf családjának kellett elviselnie az ítélethirdetéskor mit sem számít: hiába a terror, az erőszak, a csalás, a hazugság, az összes családtag elárulása, csak a végső apagyilkosság számít. A kihallgatót ugyanaz a színész (Domokos Zsolt) játsza, aki a grófot, körbeér a történet: nincs igazság. 🙁

Képmutató és hazug világ. A darab régies nyelvezete csak keményíti a pillanatokat. A pillantásokat már nem kell keményíteni, ami a Cenci grófot játszó Domokos Zsolt tekintetében van, arra nincs mentség: az őrület tökéletesen a székekhez tapaszt mindenkit.

A kegyetlen drámát Alföldi Róbert rendezte.

Kövek a zsebben – Centrál Színház

Írországban statisztálunk mind egy hollywood-i film forgatásán. Leginkább a két nem túl szerencsés csillagzat alatt született statiszta: Charlie és Jake szeméből nézünk rá egy forgatás szereplőire. Rudolf Péter és Kállóy Molnár Péter játszák el az összes, az előadásban előkerülő szereplőt. A két statiszta az alap, majd hozzájuk csapódik egy veterán statiszta, akinek a mondandója annyira érdekes és gyors, hogy senki sem érti. Jön az akcentusos főszereplő jócsaj, aki még akár el is csábítaná egyik statiszta főhősünket, de az neveltetésénél fogva menekülne. Közben a két jómadár kocsmázna is helyben rendesen. Alig röhögünk, mikor Rudolf Péter feláll egy dobogóra, Kállóy Molnár Péter pedig próbál rogyasztva alacsonyabbnak látszani, és a biztonsági őr vs. statiszta bejutása a sztárhoz pávatáncába kezdenek.
A forgatáson tragédia történik, egy másik statiszta vízbe öli magát, kövekkel pakolja meg a zsebét. A két valóban szívében-lelkében gyászoló statisztánk temetést szervezs és rendez. A felesleges virágokat a jócsaj főszerelő nő küldi, majd megfogan az ötlet: ebből biza forgatni kellene egy filmet.

Mivel nincs happy end, így a film forgatása eléggé necces, viszont ha mégsem hal meg a főhős, akkor akár már mehet is a kalapozás a film összehozására.

És miért is kövek a zsebben? Az öngyilkos fickó jól megpakolja a zsebét kövekkel, mikoron is tóba öli magát.

Lehet mégsem filmet kellene ebből forgatni, hanem színpadi előadást?

Mindezenközben interaktív az előadás, a nézőtér első sora ásót kap, és vadul ás, hátrébb gereblyét, ki ordít, ki verekszik a feleségével. Van itt kavalkád, az előadás egyik pontján viszont feláll mindenki.

Sok-sok vidám-nevetős szituáció, és sok-sok komoly, elgondolkodtató esemény került elő ezen a filmforgatáson.

Remek előadás, mindkét színész sok-sok szerepben mutatja meg, hogy milyen zseniálisak, még akkor is, mikor már csak az inprovizáció segít. 3 kamasszal viháncoltuk végig az egész estét, majd hazafelé már a mélyebb tartalom is szóba került. Érdemes volt megint színházba menni 😀

Abigél – Budapesti Operettszínház

Határozottan lányregényként emlékeztem a történetre, némi katonai cselszövéssel. Kocsák Tibor zenéje, Miklós Tibor dalszövegei hivogatóan hatottak, és hirtelen a második világháborúban találtuk magunkat a Matula védő szárnyai alatt.

Vitay tábornok (Pálfalvy Attila) kap némi fenyegetést, hogy illegalitásban végzett ellenzéki munkája okán veszélyben van a lánya, így Pestről minél messzebbre kell nagyon gyors ütemben eltüntetni. Árkodon, a Matulában (egyházi leánynevelde) találja meg a csemete helyét, ez úgy az “istenhátamögött” még 100-200 km-re található pontosan, ami jelen esetben nagy előny. Gina (Porzsolt Éva) lendületesen és nagyszájú verzióban érkezik, ami miatt már az első napon kiutálják az osztálytársai, akik mind csajok, tehát bandába alakulva a kiközösítés, annak jogossága mellett kb percek alatt elintézettnek tekintendő. A fő konfliktusforrás Gina magasan hordott pesti orra, és a matulás csajok helyi “férjhezmenős” játéka, amiben Gina maximum az üres terráriumhoz mehetne férjhez. A két főmatulalány: Kis Mari (Simon Panna) és Torma Piroska (Faragó Alexandra) az osztály véleményvezérei, akikre mindenki hallgatt, így Ginából hamar áruló válik, amikor beköpi az osztályt a dirinek az ártalmatlan játék miatt.
Az iskolában nem csak a férjhezmenős party a hagyomány, hanem a Horn Micinél (Kékkovács Mara, húúú, de megnézném Udvaros Dorottyával is!) rendezett csajos buli is. Ez tűnik a legjobb alkalomnak, mikor Gina szökésben gondolkodik, és eme gondolatot tett követi. Eljut az állomásig, de ott Kőnig tanár úr (Csonka András) karjaiba szalad, aki kimenti az igazgató előtt, és Zsuzsanna testvér (Füredi Nikolett) segítségével gyorsan elsimítják az ügyet, így a kicsapás ötlete sem jön be a lánynak a rosszalkodás miatt.
Az osztály cseppet sem fogadja vissza könnyen, de egy légiriadó gyakorlat közben hamar rájönnek, hogy Gina bocsánatkérése mégis valódi, és maradni szeretne. Mindezek előtt sikerül édesapjával találkoznia, aki elmondja, hogy mennyire fontos, hogy ezen a búvóhelyen maradjon, mert ezen már emberi életek múlnak. Vitay tábornok búcsúzása a lányától két dolog miatt emlékezetes: úgy énekel, hogy ránkszakad a csillár, és olyan megható az apa-lánya búcsú, ami oda a szív legmélyére, az emlékek lakhelyére hat.
Matulában egyetlen nagy remény van, ő pedig Abigél, akit senki sem ismer, de mindenkinek, aki nagy bajba kerül segít. Elég a kerti szoborhoz bedobálni a kérést, és az majd hipp-hopp megoldódik. Jön is az első probléma, ha már 1943-44-ben járunk: nem az a fontos ki hogy él, hogyan tanul, hanem milyen a származása, kell-e rettegnie a haláltól, csak azért, mert zsidónak született. Nem nagy titok, hogy akkor és ott kellett, nem is kicsit. Abigél Gináltól kap levelet Bánki (Kálmán Petra) ügyében és Abigél természetesen kisegíti, megfelelő pedigrét igazoló papírokkal a lányt, és annak teljes családját. Közben az iskolai páncélból is valahogy eltűnnek a származást igazoló papírhalmazok.
Mint mindenhol, itt is érkezik a karácsony, amit már alig várnak a lányok, mert Gina és Torma kivételével mindenki hazautazhat a családjához. Bánki extrán hálás, és ismerve a szerelmes sztorit Gina és udvarlója Kuncz Feri (Anger Balázs) között, ő bizony tudatlanul karácsonyi ajándékként Árkodra hívja a “hősszerelmest”. Aki persze rögtön rárepül a potya információra, hiszen addigra Vitay tábornok már a németek foglya, már csupán a lányát kell begyűjteni ahhoz, hogy kizsarolható legyen belőle a többi ellenálló névsora.
Kuncz Feri megérkezik Árkodra, és Gina elsőre el is csábul, hiszem a szerelme jött el hozzá. Az éjszakai randevút ismét Kőnig zavarja meg.
Mindeközben a Matulában zajlik az élet, a lányok az ofőbe szerelmesek, Kalmár tanár úr (Horváth Dániel) ezt örömmel veszi tudomásul, terelgeti is a tisztességes viselkedés felé a csajokat. Zsuzsanna testvér  a pótmamájuk, Kőnig tanár úr pedig a kissé szerencsétlenke, de végtelenül szerény és jóindulatú védőangyaluk. Gúnyolják is nem kevéssé, de ezen ő nem megsértődik, inkább jó példát hoz a jellemről, a gerincességről, az embernek maradásról. Ez az a dal Csonka András előadásában (ide kattints és youtube a barátod!), ahol másodszor érzetem azt, hogy ez igazán az én estém, és még sok-sok Kőnigre lenne szükség minden mai iskolában. Imádnák a tanárok, diákok, szülők és mennyi mindent lehetne a tisztességről, jellemről tanulni tőle.
Kuncz Feri nem adja fel, ha Gina nem megy magától, akkor csellel próbálja elvinni az igazgató engedélyével. Itt is pofára esik, majd már fenyegetőzik (mit is tehetne, erőből kommunikál, az eszét nem kell használnia, arra nem szól a parancsa).
Gedeonnak szülinapja van, ennek alkalmából megérkezik Horn Mici, és mindenképpen táncos bált szervez. Mindezek közben Ginának már menekülnie kell, mert befut az információ, hogy a Matulát 3 napon belül be kell zárni és mindenkit haza kell küldeni. Haza. Ginának már nincs hová mennie, viszont Horn Mici és Abigél szövetsége, mint védőháló még működik. Utasításba kapja Gina, hogy lopja el Zsuzsanna testvér ünnepi ruháját, és apácaként lógjon el Horn Mici házához. Némi kavarodás után befut Gina mellé a házigazdán kívül az ellenállás teljes létszámban, élükön Kőnig, és még Zsuzsanna testvér is. Gina még mindig azt hiszi, hogy Abigél=Horn Mici, ami teljesen mellétalálat, mert az igazi Abigél, az igazi ellenálló, a szerencsétlenség álcájába bújt Kőnig tanár úr. Eljött a háborúnak az az időszaka, amikor menni kell, menekülni kell, annyi az áruló, hogy tovább maradni felér a halállal, így új személyazonossággal Ginának is indulnia kell, de nincs egyedül Zsuzsanna és Kőnig is vele tart, hogy vigyázzanak rá.

Szabó Magda regényébe a hangsúly a Matulán, a lányokon, a szerelmen és Horn Micin van, na persze ott van Abigél is, de a háború, a veszteségek, a kényszer, a fenyegetettség az számomra az előadáson csúcsosodott ki.

Nemcsak szép volt az énekhang végig, de a drámai feszültség percről percre emelkedett. A tiszta jellemről szóló dal olyan erős mondanivalójú, hogy azt nem csak 1x kellene elénekelnie Kőnignek és az osztálynak, hanem folyamatosan és hangosan kellene ebben a mai világban ordítani (árulás, gerinctelenség…).

Sok sok Kőnig/Abigél, Vitay tábornok és ellenállók kellenének ahhoz, hogy ne nyomorogjon ennyi ember, és még ki lehessen menteni az országot ebből a mocsárból, amibe került. Az előadáson a háborúból kellene kilépni, megmenteni az értelmetlen halálból a fiatalokat.

Abigélnek mennie kell… és nekünk vajon van-e/lesz-e maradásunk, ha eljön az idő? Vezet-e mindket, megvéd-e minket egy jóságos Abigél? Vagy mi válunk azzá? Tudunk-e majd segítő kezet nyújtani annak, akinek ez az egyetlen útja?

Sose törjön ki a harmadik világháború, de már a helyi életkörülmények  is lassan felérnek egy hidegháborúval. 🙁

Porzsolt Éva, Fügedi Nikolett, Kékkovács Mara, a matulás lányok olyan profi énekesek, olyan jól játszanak, hogy elvarázsol a színpad, ott, együtt lélegzem velük a matula osztálytermében és a hálótermekben.

Csonka András végre nem az ipari hülye szerepét kapta, hanem a főszereplő Abigélt, amiből az elején csetlő-botló hősből az előadás végére, egy hősként távozó nagyon jópasi, a Kőnig lesz, akire már rég felfigyelt Zsuzsanna. Kettőjük egymásra találása, és a menekülésük a legutolsó pillanatban már a homályba vész. Homályosan látok, amikor potyogó könnyekkel tapsolok. Nem megy másképpen. Túl mélyre hatott, túl közel van még ez a háború, és túl mai lett ez a közel 70 éves történet. Félünk a háborútól, de mégis erre vezetik megint a világunkat. Vajon mi maradhatunk-e? Vagy nekünk is el kell majd menni?

A vastaps járt mindenkinek, Somogyi Szilárd rendezte az előadást.

Bíborsziget – Pesti Színház

Ha vígjátékot, komédiát vársz, akkor csalódás lesz ennek az estének a vége. Ha Bulgakov féle szatírát, groteszk megközelítését egy-egy probléma halmaznak, akkor sokkal közelebb jársz az igazsághoz.

Az előadás első pillanatában megtudjuk, hogy főpróbán vagyunk, a rendező-igazgazó Ganyadij Szenyovics (Kern András, akit a darabban innentől kezdve vagy Genyának  vagy Szenyának hívnak) meséli el, és kínlódik kb 5 percig azon, hogy mindenki tiszteletjegyet, állójegyet, szakami jegyet, bármilyen kedvezményes jegyet szeretne. Elszólásaiból ő meg fizető nézőket, mit nézőket: bérleteseket szeretne. A megvalósításban jobbkeze, az ügyelőként mindenes Fosinkó (Csapó Attila), aki még papagájt is játszik, ha arra kerül a sor, a “mindent a színházért” projektben. A várva-várt író Vaszil Demagogol (Orosz Ákos) sok nappal a határidő, és néhány órával a cenzor – Szavva Lukics (Fesztbaum Béla) érkezése előtt készül el a forgatókönyvvel. Így nem próba jön, hanem mindezt átugorva belerohanunk fejjel előre, na nem a falba, a főpróbába. Mert ezen múlik a léte a színháznak, hogy egyáltalán eljátszható-e az előadás, vagy a cenzor úgy utazik majd másnap nyaralani, hogy még nem is látta.
A Demagogol (Julies Verne álnéven wtf?) elvtárs által megálmodott darab a dögunalom kategória, mint úgy általában a hatalomnak megfelelni akaró történetek. Ez még annak sem sikerült megfeleljen, mert csak úgy megy át a cenzoron, ha a végére még bekerül az ideológiailag “helyes” vég.
Hullámzunk a történettel együtt: hol nevetünk, hol álmosan ásítozunk, aztán megint felpörögnek az események, és megint indokolatlanul üresjáratok vannak. A vége sem egyszerű, csak állnak a színészek a színpadon, és tőlünk várják a folytatást. Kisvártatva kapnak halvány tapsot, és ezzel lendülünk a végkifejlet felé, de ha nem értjük miért is kéne a diktátornak tapsolni, akkor lehet nem velünk van a gond.

Tele az esténk célzásokkal, áthallásokkal, egyértelműen kimondott, a diktatúrákat jellemző mondatokkal: “a kultúra veszélyes”, “ezt csak a fővárosban lehet eljátszani”… stb. A szóviccek fárasztóak, az szereplők megszólalásai közötti szünetek pedig nem kapnak magyarázatot (cenzor elvtárs mindig fáziskésésben reagál, persze az is lehet, hogy ez az ő “nagysága”, de a harmadik óra végén ez már sok)

Ami viszont igazán jó volt: a rendező (Kern András), az ügyelő (Csapó Attila), a ceznzor (Fesztbaum Béla), a kamaszoknak még nagy kedvence volt a kissé beállt Hali-Gali (Varju Kálmán), Vologya, a kellékes (Dino Benjamin), akik tényleg azt játszották, amilyen szerepet kaptak, és elhihettük nekik, ez tényleg egy valós színházi helyzet valahol a nagy Oroszországban, ahol a diktatúra az úr, és sajnos nyilvánvaló volt minden poén és mondat a helyén megáll jelenleg itthon is.

Az előadás végére az addigi szerencsétlenkedések is értelmet nyertek, átjött a diktatúra van üzenet is, csak túl hosszú volt az odáig vezető út.

Hegedűs D. Géza rendezte, lesz ez még jobb is, ez csak az elmaradt főpróba utáni első előadás volt.

A piszkosak – Karinthy Színház

Három kamasszal, Rejtő rajongóként és rutinos lakás-ház felújítóként kihagyhatatlan.

Térben és időben ugrálunk a történetben. Épül a Rejtő múzeum, ahol a honi szakik tipikus színvonalukon nekifutnak a felújításnak. Már haladtak, na nem sokat, mert ugye ki a francot érdekel a határidő. Rómeó (Pápai Rómeó) a legkisebb, leggyengébb láncszemnek tűnik a brigádból, de ő az egyetlen, aki képes még az olvasásra (éljen Rejtő Jenő :D), és ettől még értelmesen gondolkodni és beszélni is képes. Robi (Marton Róbert), a főnök, a tipikus építőipari alvállalkozó: feketén mindent, és simlisen az elszámolásokkal alapelvet vallja, meg is vezeti az összes gyárilag hülye beosztottját. Nemcsak a mulatságos helyzetek generátora, de állati jól énekel, sőt, amikor Bandival (Katona László) együtt nyomják, az már a csillagok közötti érzés. Bandi és Imi (Molnár Gusztáv) szakik nem matekból diplomáztak az biztos, viszont nagyon kell röhögni zseniális algebrai képességeiken. Ez utóbbiban azért partner az összes zseni a színpadon. Sanyika – Kovács Krisztián (pótgyerek kamaszom névrokona :D) olyan szinten hozza a szerencsétlen hülye figuráját, hogy teljesen ráismerhető bármely építkezésen dolgozóra. Időnként beájul Rómeónk, és egyből átkerülünk Rejtő világába Fülig Jimmyvel, Piszkos Freddel (Scherer Péter, a zseniális, aki nemcsak játszik, hanem mint rendező ezt az őrületet levezényelve a színpadra tette). Herceg, Nagy Bivaly (éljen a kötelező orosz tanítás, értem a kiejtését is :D), Buzgó Mócsing és Holdvilág Charlie mindent megtesznek, hogy Rómeó Vöröskarom (Banovits Vivianne) hites ura legyen, ettől fázik a legjobban a leendő férj, de minden meggyőződése ellenére sikerül befűzni. Az építkezés megrendelőjének lánya, Vandácska persze Rómeó közelébe sem megy, mert ugye a szakimelós brigádtag hogy is kerülhetne egy szintre a gazdag jócsajjal.

Sodornak az események, kapaszkodunk rendesen, mert annyira humorosak a jelenetek, annyira jól szólnak a dalok (éljen Marton Róbert!), hogy sose legyen vége. De lassan befut a levonult (elfogyott a lóvé a kultúrális felújításra, másra csoportosították át… távozik a brigád) csapat helyére Rejtő Jenő (Mucsi Zoltán) saját maga, és Rómeóval, ha a világot nem is váltják meg, de lezárják A piszkosak mai történetét.

Vastaps, és nagy siker, megérdemelten. Hazafelé: kiskamasz elolvasná, a nagy újra olvasná, a pótgyerek meg befejezné Fülig Jimmy történetét, ami már járt a kezükben. Én tuti újra előveszem, mert megunhatatlan… és milyen fura a világ, én is kamaszként váltam a Rejtő regények függőjévé. Befertőztem ma a kamaszokat is 😀

Secondhand – szovjetüdök – Ökrény Színház

Emlékek nekem, kamaszaimnak történelem.

Szvetlana Alekszejevics történetei elevednek meg a színpadon, szinte az egész társulat belefeledkezik a játékba.

Random száguldunk előre és hátra az időben: hol a rendszerváltás korában vagyunk, és az orosz hímnusz szól, hol Putyin idejében, hol Csernobilról szólnak a történetek, de többször előugrik a szörnyű afgansztáni történelem, de még Szibéria is felbukkan.

Mindenkit más történet ragad torokszorítóan nyakon, és mindenkinek más a humoros rész.

Mivel a nyílt próbán is jártam, így a jelenetek egy része nem ismeretlen, sőt a mellém lehuppanó srácról is tudom, hogy az egyik főiskolás rendező, aki részt vett az előadás színpadra tételében. Ő mindig picit előrébb, vagy máskor nevet mint én, és ez sanszosan generációs különbség közöttünk, na meg ő már tudja mi következik, én meg csak sodródom tovább az eseményekkel.

Az igazsághoz két fontos tényező még hozzátartozik ma este: a két kamasz, ahol a kiskamasz éppen irodalomból az Állatfarm kapcsán a kommunizmusról beszélget az órákon, és a nagykamasz, aki nem egészen egy hete írt dolgozatot Gorbacsov és kora rendszerváltozásából. Ami a történethez hiányzik, az az írónő műveinek ismerete: egyiket sem olvastam, de egyre inkább érzem, hogy nemsokára estéim részévé válnak, és készíthetem a százas zsepit mellé. Az én történelmem viszont az emlékek, emlékek Csernobilról, a rendszerváltozásról, az új szabad életről, és az új diktátorokról, a régi orosz ünnepekről, ünneplőkről.

Határozott nosztalgia, a mátyásföldi központi laktanyából minden ünnepségre átvezényelt masnis ünneplős orosz kislányok látványa, ők profin tudták a himunszukat, mi csak a sajátunkat. Nosztalgikus régi sztori már a kötelező orosznyelv oktatás, ami ’88-ban még választhatóan angol-orosz avagy német-orosz volt, addig ’89-ben, az egy évvel szerencsésen később továbbtanulók már az angol-német és német-angol között is választhattak. Még két évvel az új magyar parlament megalakulása után sem volt érettségi tétel a második világháború utáni történelem, hiszen akkor már két éve vitatkoztak rajta a történészet, hogy mi volt igaz és mi volt hazugság a tankönyvekben, így elegáns megoldással kihajították a tételek közül a 20. század második felét.

Ezek mind-mind előkerülnek ma este, nosztalgiázom, majd hazafelé válaszolok és kipótolom a hiányzó történelem leckéket, és belecsapunk a diktatúra-szabadság kérdéskörbe, amiből minket kevésbé Putyin érdekel, sokkal inkább az itt és a most, a mit és hogyan lehet majd tanulni, továbbtanulni, ki megy és ki marad, és ha marad, akkor ha a kicsi megy, akkor mi hova megyünk. Ha nem nyeltem be elég könnyet az előadás alatt a múltból, akkor most a jelen kérdéseivel a jövőről kedzek sírva fakadni. Lesze-e a két fiamnak lehetősége normális szakon, álmaikat megvalósítva itthon tanulni? Vagy mindenképpen el kell majd menni? Hova menjünk? És mikor? És miért nem maradhatunk? Miért nem tanulhatnak, hacsak addigra nem lapátolunk össze egy kisebb vagyont? Hogy nem is erről szólt a darab? Nem… de nekünk, most hazafelé 5 km-re a kapunktól már erről szólt. Meddig akarunk még diktatúrában, agymosottként élni, vagy látjuk mi történik, de tehetetlenül sodródunk, és alkalmazkodunk a lehetetlenhez.

Az előadás időben és lélekben csapong, az elején több  a humor, a Vörös téren zajló búzakenyér versenyen, de gyorsan változik a kép, és hirtelen egy falusi ki-mit tud áll sorban a mikrofon mögött, ahol mindenki hozza a tipikus véleményét a rendszerváltás korszakáról: ki a szétszakad orszgágok neveit sorolja, azt is több részletben, ki a sztálinlányságát bizonyítja, ki a napi gondjait hajítja a szemünkbe, és olyanok is akadnak, akik csak elmondanák: hogy sokkal szarabbul élnek, mint a kommunizmus éveiben.

Külön több blokkban érkezik a múlt, kétszer is Afganisztán hagyatékában találjuk magunkat, először egy megkattant veterán apuka vágyik rá, hogy katonaként hősi halált halhassanak a fiai, akinek ez nincs a top 10-es listáján, de nyilván apuci nem meggyőzhető arról, hogy a hősi halál ugyanolyan értelmetlen, mint a kevésbé hősi. A másik afgán blokk már sokkal megrázóbb, amikor a fiatal 20-éves kiskatonák a wc-n húzhatják le az életüket, csak azért, mert elmentek ebbe az értelmetlen háborúba, és hazaérkezvén néhány darabjuk egy-egy koporsóban a gyászoló anyákhoz kerülnek, akik keresik a választ, a felelősöket a temetőben ülve és a fiaikhoz beszélve.

Szívfájdító annak a srácnak a története is, aki visszajut kisgyerekkorának színhelyére, ahol él még az a gyerekotthoni parancsnok, aki ma már csak “tanár, szakács, segítő… stb” néven próbálja betakarni a bűneit, amire az akkor még óvodás is tisztán emlékszik: hogyan szakították el a családjától, hogyan nem találta soha többé a szüleit, mit tudott meg az elszakított gyerek később az anyukája szomorú sorsáról.

Egy másik előadásban hallottam, és nagyon igaz, az fáj a legjobban, amiről nem beszélünk. Igaz. Nagyon fáj, sokkal jobban, mint ahogyan, és ahányszor ez előkerült ma este. Ez nem más, mint 1986.04.26. Pripjaty, Csernobil. 1986.04.26-án még normális életet éltek Pripjaty városában a családok. Néhány nappal később, már menekültek, de csodabogárrá váltak, mindenki arra volt kiváncsi, hogyan éltek, és élték meg az atomerőmű felrobbanását. Hogyan látták a vadászok, mi volt a feladatuk, mennyire fájón tudott nézni a kölyökkutya, hogy menekültek a cicák, hogy ásták el élve, a már golyóból kifogyott vadászok a háziállatokat, és ez nekik a lelkükben mekkora fájdalommal járt. De ott járt a tényefeltáró újságíró, aki inkább tájbeszámolót tartott, minthogy a véres, és gyötrő valóság ábárzolását vitte volna haza, és tájékoztatta volna a lakosságot a valóságról. A Pravda és a nemzetközi hírügynökségek által megkapott anyagok a valósággal még csak köszönő viszonyban sem voltak, ha csak karcolták volna az igazat, már összeomlott volna a szovjet rendszer, mert ott kellett volna kezdeniük a híreknek: az állami és katonai vezetők hazudtak, de nagyon nagyot. Ennek lettek rendkívül súlyos következményei, például annak a kislánynak a története, aki 7 évesen halt meg egy 9 ágyas kórteremben csupa kopasz másik kislánnyal együtt. Mert ők Csernobil áldozatai, még akkor is, ha nem ott, és nem rögtön haltak meg. Innen nincs tovább, itt a szívemben megáll az előadás, annyi szállal kötődünk ehhez a dátumhoz: 1986.04.26. Mivel ez nekem nem történelem, hanem emlékek, én pontosan emlékszem, hogy azon a napos kora délutánon (igen, már felénk fújt a szél bőven) éppen egy baráti kerti bográcsozás zajlott, ahol a leginkább főzni tudó apukám volt kint a kertben, mi pedig a tavaszi égető napsütés ellen a házba menekültünk. A szüleink kint a bogrács körül jártak, ki-be mászkálva a házban, egyedül apu volt kint végig a tűző napon a hófehér bőrével. Nem fogja senki bizonyítani, hogy ezért, és pont akkor. De 9 évvel később már a temetésén is túl voltunk, mert a tüdőrák nem válogat, a szél pedig fújt. Annyit tudott tenni apu abban a bajlós 1986-os évben, amikor a BM-ben dolgozva az első megszűrt szörnyű hírek beértek, hogy esélyt sem adva a fertőzésnek, letiltott minket azon a nyáron a zöldség-gyümölcs megvételéről, mert a szél nem válogatja ki a saláta és káposztaföldeket, hogy merre viszi a sugárfelhőt, jutott az mindenhova, ha nem muszáj, akkor ne együnk belőle. Mi több ezer km-re Csernobiltól így éltük át, és halt bele apu ebbe a történetbe, de mekkora lehetett a veszteség ott, és akkor, vagy néhány évvel később Pripjaty lakói között. Az igazságtalanság ott is kiütközött, hiszen senki nem vihetett semmit magával a fertőzöttség miatt, kivéve a kivételezett párvezetők, akik még az üres befőttesüvegeket is átmenekítették új lakóhelyükre. Az élet viszont körforgás, 04.26-a lett életem egyik legszörnyűbb napjából, az egyik legcsodálatosabb nap: 14 évvel a csernobili robbanás után napra pontosan elsőszülött – ma már felnőtt nagykamaszom – megszületett és a karomban tarthattam. Nem meglepő módon, a szülinapján minden online újság felületén megemlékezést lehet olvasni a Csernobili atomerőmű katasztrófájáról..Közeledünk a második X-hez, de ez még sokáig, sanszosan élete végéig el fogja kísérni: a családi múlt és a történelmi, orosz múlt miatt.

Új és tipikus figurkákat is kitermelt a rendszerváltozás, a semmiből jött, de meggazdagodott, felemelkedett, viszont magányos “szakértő” réteget. Tipikusan hasonlít, az önjelölt “marketing guruk”-ra az előadásban megjelent 50 körüli előadásokat tartó néni, aki saját magán, a pénzén, és az előkelő életén kívül a világon senkit és semmit nem szeret, és nem becsül meg. Sorolni tudnám az itthoni neveket, de ugyan minek… nem fognak találkozni a tükörképükkel… mert van akkora nagy arcuk, hogy az nem fér be a színház ajtaján. Tartanak helyette egy újabb FB live bejelentkezést, vagy egy vacsiúj marketing techikáról egy konferenciát. Mindegy mi az, csak a gazdagodásuk meglegyen belőle.

Szabad ország lett Oroszország, és a körülötte a régi SZU szétesett tagállamai, nem beszélve a körülöttük élő kelet-európai blokkról. A szabadság mámorában élő államok pedig nem tudnak mit kezdeni a nagy jólétükkel: újabb és újabb diktátorokat termel ki a társadalmuk, aminek hatására újabb és újabb gyűlölet érkezik, mindig van olyan nép, vagy népcsoport, akike gyűlölni “kell”, vagy “illik”, hogy a hatalomban az újdiktátor megmaradhasson, és legyen újra az elbizonytalanodott “szabad” népnek új vezére.

Hogy mi az összefüggés: Marx, Lenin, Sztálin, Brezsnyev, Gorbacsov és Putyin között? Átszáguldunk a 20. század történelmén a Secondhand előadáson, és abban a pillanatban világossá válik.

16 éven felülieknek ajánlott, mi ezt félig betartottuk, hazafelé a kiskamasz 14 évesnek elmagyaráztuk a homályos történelmi időszakokat (afgán háború, csernobili katasztrófa – nem kettő volt, egy volt az, mert ami felrobbant a Szovjetunióban az nem egy másik, az pont Csernobil volt). De a legfontosabb kérdés mégiscsak az lett hazafelé, hogy mi az a szabadság, kinek mekkora szabadsága van, dönthetek-e másképpen, mint amit a hatalom a nyakamba varr. Vagy csak megteszem, amit követelnek tőlem? Csak parancsra cselekszem, mint az a régikáder, aki “csak a munkáját végezte”, amikor kivégezte és megkínozta a kommunista rendszer ellenségeit, mert az volt a “szakmája” és a “fontos beosztása”.
Hogy lehet ettől a helyzettől megmenekülni? Itthon lehet maradni? Vagy muszáj lesz elmenni? Hogy lehetünk magyarok akkor is, ha el kell menekülnünk egy diktatúra elől? Az örmény lánynak is menekülnie kellett az azeri terror elől, ha élni akart….

Rengeteg kérdés, sok nevetés, és mégtöbb emlékezés, mélyen a sorsok mögé nézés lett a Secondhand legnagyobb erőssége.

Bagossy László, és a főiskola harmadévesei rendezték.

A szereplők közül a legemlékezetesebbek: Csákányi Eszter, Fizca István, Znamenák István, Csuja Imre, Pogány Judit, Epres Attila, Patkós Márton, Polgár Csaba, Dóra Béla, Máthé Zsolt… és a többiek.

A díszlet ötlete meghatározta az egész játékot, a több boltnyi használt ruha adat az alapját a jeleneteknek, amik nagyon rugalmasan változtathatóvá váltak alkalmazkodva a történetekhez.

Jó lesz ezt az előadást időnként újra és újra megnézni, és emlékezni. És átélni az a szürreális élményt: de jó, hogy pont akkor, pont nem voltam ott… de most itt vagyok, és rohanunk egy újabb diktatúra felé… és vajon merre és hogyan tudunk elugrani a felénk száguldó, lerohanó propaganda elől… A két kamasz mostanában lép majd ki a nagybetűs életbe, ami lesz annyira bonyolult, és kíván majd annyi rugalmas alkalmazkodást tőlük, mint amikor a rendszerváltáskor mi értünk a felnőttkor küszöbére, és azóta is az alkalmazkodásból áll az életünk.

DE a remény hal meg utoljára: úgy értünk haza, hogy MENNI FOG! Vagy mi megyünk…

 

A hattyú – Örkény Színház

Ebben az előadásban a klasszikus Molnár vígjáték az eszelősen különleges. Csodálatossá válik, nagyon mai és kortalan lesz.

Az alaptörténet, a lecsúszott családról szól, ahol Beatrix (Csákányi Eszter) a család feje felemelkedésük egyetlen esélyét lányában, Alexandrában (Tenki Réka) látja. Neki kell beáldoznia magát Albert herceg (Ficza István) menyasszonyaként. Csupán 3 akadálya van ennek a frigynek: Albert herceg kicsit sem érdeklődik Xaxa (Alexandra) iránt, ellenben a tanító Ági Miklós (Nagy Zsolt) annál inkább szereti a kisasszonyt, csakhogy ott a bibi, a szegénylegény-gazdagleány leküzdhetetlen problematikája. De a leginkább ami, a szíveket összekavarja Xaxa érzései: nem bírta a beképzelt herceget, de percek alatt a “beretva” említésére belehabarodik a tanító tudásába, élethelyzetébe, és már menne is vele világgá. Csakhogy Beatrix, a drága mama nem azért harcolt annyit az európai nemesi családok színterén, hogy a cél előtt egy éjszaka alatt eldobja a vissza-felemelkedés lehetőségét, és ehhez két “nagy” segítsége is van: a huga (Takács Nóra Diána) és bátjya – Jácint (Mácsai Pál), akik a maguk módján belekeverednek az események sodrásába. Jácint konkrétan annyira, hogy ő talán az egyetlen, aki érzi: nem attól lesz valaki jóember, ha nemesi vér fut az ereiben, hanem egy csillagász is lehet a legklasszabb ember, csak észre kell venni, és nem a magas lóról ugatni neki.
Albert herceg egy nagyra nőtt kényes kisgyerek képét mutatja, könnyen sértődik, és semmire sem alkalmas. Pont illene Alexandrához, aki a hattyú hasonlattal élve maradjon a fényes tó tetején úszkálva, mert kiérve a partra, csak totyogna, mint egy elcseszett kacsa.
Alig áthallás, ha a gazdagék a pórnép között kellene, hogy bukdácsoljanak, akkor a túlélésért való harcban másodpercek alatt buknának el. A brit tudósok szerint azok is egy hét alatt a bitófára kerülnének, akik 4 hét alatt akarnak meggazdagodni… jah, hogy nem a mi országunkban??? Ahha….
Csillagász-tanárunk szerelmet vall, Alexandra is viszonozza érzéseit, de jő az éj, majd a lendületes reggel, és befut Albert herceg jó édes anyja: Mária Dominika hercegnő, kinek férje és Beatrix férje már évtizede megállapodott gyermekeik frigyében. Nem mintha ez a két fiatalt különösebben érdekelné.
Beatrix nagy ötlete, hogy a se lát, se hall Albert majd jól beleszeret Alexandrába, ha az közeledik a tanárhoz részben bejött, és a “hideg pisztráng” végre éledezni kezd. A csavar ott kerül elő, hogy a tanerő és Alexandra valódi érzelmeikkel rohangálnak a félbolond nemesi társaságban.
A nagy tisztázó szerepében – Jácint/Károly, a bátyó áll, aki igyekszik elsimítani a konfliktust, és megőrizni a család maradék méltóságát, így addig csűri-csavarja a mondatokat, míg Mária Dominika is hisz a tanár tudásában, szerencsétlenségében. Innen néhány lépés alatt eljutunk oda, hogy már Albert herceg is ugyanebben hisz, és ő lesz a jófiú ebben az esetben.
Látványos a hódítás, Jácint/Károly erősen lebeszéli a tanárt a lányról, akit az események mégis Albert karjai közé taszítanak.
Így mindenki (?) boldog… a színpad elrendezésén is látszik… a sarokban egyedül áll már az egész családdal szembe a tanító.

Lehet-e felemelkdni nemesi rang, kapcsolatok nélkül? Van-e más lehetősége a lecsúszott családnak, mint a jó házasság? Lehet-e újra kezdeni a pórnép között?
Miért nézik le a családok a más családokat?

Zseniális előadás, Molnár Ferenc írásából, lehengerlő látvánnyal, és fodulatos, csavaros törétnettel, kedvenc színészekkel: Mácsai Pál, Csákányi Eszter, Tenki Réka, Ficza István, Für Anikó….

Nem csak a díszletek, a jelmezek és az egész környezet, a megvilágítás nagyon a 21. századba visz. A problémák viszont itt maradtak az előző századokból, az emberi kapcsolatok nem változtak. Az érzések megmaradtak, csak a technika rohant el felettünk.

Prózai színész társulat, és olyan szépen énekelnek, zenélnek a színpadon, hogy még hangsúlyosabbá válnak az események.

Végzős gimis kamasz: “a pap volt a leglazább, a jófej kategória győztese, állati menő!”

Gondolkodtató és azzal együtt is vidám előadás Polgár Csaba remek rendezésében.

Büszkeség és balítélet két színészre – Centrál Színház

Két kedvenc színésszel: Balsai Mónival és Schmied Zoltánnal.

A könyv, a film és a tv sorozat kimaradt az életemből, anyunak viszont állandó kedvence minden formában, így nem volt kérdés, hogy ha színpadra kerül, akkor ott a helyünk.

Nem nagy spoiler: nagyon jól éreztük magunkat. Cseppet aggódva érkeztünk: anyu a sokszereplős történetet nem tudta elképzelni két színésszel, én meg a gubancos cselekményt ugyan nem ismerve tartottam tőle, hogy nem fogom érteni ki-kicsoda és mi is történik.

Ennek ellenére: minden részlet tökéletesen érthető volt, a látvány és a figurák pedig teljesen hozták a sztorit, és anyu sem csalódott, sőt viháncolva nevetett mellettem.

A történet nem szokványos, igazi angol békebeli: elszegényedő család 5 lányt próbál jó partit keresve kiházasítani. Mr. és Mrs. Bennet minden megszólalásukban a humor vonatán ültek, lányaik közül Jane (bármikor, bárhol újra és újra nézném :D) és Lizzie töltötték be a teret. Már félidőnél járhattunk, mikor elvarázsoltságomban felfedeztem, hogy a kivetített háttérben mindig az aktuális szereplők vannak, de dobtam megint a háttér látványát, annyira sodortak magával az események. Mr. Darcy igazi szívtipróként nyomorgatta fehér kesztyűjét, Mr. Collins viszont annyira borzasztóan festett a zsepijével, hogy már megszólalása előtt nevettünk nem keveset. Kitty és Lydia minden megjelenése hűen hozta a filmbéli bugyuta csajokat, a láthatatlan ötödik tesó fuvola játéka tényleg minden pillanatában “csodás” lett.
Mindezek mellett még kb 10 szereplő töltötte be az esténket, rokonok, szomszédok, szerelmek… A humor és a romantika között csapongtunk, volt itt szerelem, sértődés, remény, pénzsóvárság, hatalom, és happy end 😀

A szórakozás mellett a lehet-e rangon alul-felül házasodni, ki hazudik kinek, mennyire nehéz a szerelem, és az őszinteség kérdéskörét kaptuk minden jelenetben bónuszként.

Ujj Mészáros Károly rengeteg ötlettel, kevés díszlettel, néhány kellékkel varázslatos estét rendezett.

Színházak Éjszakája 2018.

Ez az a nap, amikor színházba, színházakba mész, de teljes előadásra nem vágyódsz, viszont bármi másra nagyon is.

Minden évben így keresgéljük a programokat.

Péntek éjjel még 27-30 fokos melegben jöttünk haza a színházi estéről, szombat reggel viszont már farmer-pulóver-kabát időjárásra ébredtünk.

Így az első programra rögtön kerestünk B tervet, ha mégis ömlene az eső.

11-kor mégis a Bábszínház előtt hallgattuk már a városi séta építészét, aki kimondottan a színházak építészetéről, történetéről mesélt. Másfél órát ígért, 8 helyszínt, el is indultunk a mesebeli időben: hol esett, hol nem… A második megálló már a Király utcában ért minket, a kapualjban éppen nem szakadt a nyakunkba az eső, és egy ronda rendőrségi épületről próbáltuk elképzelni korabeli fotók alapján, hogy milyen is lehetett a Király Színház. Miért nem kapott azonnal engedélyt, hol voltak tűzvészek, miért és mikor írta alá, az akkori kormányzó. Majd ismét az esőben haladunk a város legfiatalabb színháza felé, ami korábban mindenféle szakszervezetek használatában volt, sőt még párt is használta. De végre révbe ért, és Hatszín Teátrumként már az előző évadban is jártunk ott, nem is egyszer. Most Gálvölgyi Dorka mesélt az épületről, a mostani használatról, és a döntés megszületett: egy lépést sem megyünk tovább, mi lepattanunk a csoportról, és maradunk.

Miért maradtunk a Hatszín Teátrumban? Kettőnknek együtt 3 db kamasz gyereke van, így az Adrian Mole újabb kínszenvedései a felnőttkor küszöbén című előadás kapcsán a két szülőt játszó színész: Létay Dóra és Kerekes József jöttek el megfejteni a lehetetlent egy moderátor szakemberrel (aki elfelejtett bemutatkozni, pedig tényleg ért hozzá, és rengeteg klassz mondata, gondolata volt). Megnéztünk egy jelenetet a darabból, és nem sikerült magamra ismerni, az aha élmény nem jött, és ennek itt most örültem, de csak részben, mert legalább az előfordulhatna itthon, hogy bármelyik kamasz hisztisen Shakespeare kötetet keressen a könyvespolcokon. De ők már a Z generáció, így letöltik, és olvassák a telefonon, a cseppet hisztérikus-kezelhetetlen apa-anya páros kimaradt a mi életünkből.

Pontosan ez volt az a program, ahol úgy igazán belekezdtünk az éjszakába, pedig még csupán délután 1 órát mutatott az óra. (A büfé itt klassz, és még kedvesek is, ami egész napos programnál a fontos kategória.)

Még volt időnk, de mégsem vállaltuk be a gyaloglást az időjárás miatt, így a kisföldalattin nosztalgiáztuk be magunkat a Vörösmarty térre. Meglestük a Rózsavölgyi Szalont, de még üres volt minden, így nyugodtan sétáltunk el egy tök egészségtelen meki felé rövid ebéd címén. Mire visszaértünk, már az első előadás vége felé járt az idő, a könyvesbolt rész tömve volt, de regisztrált szalaggal a karunkon hamar feljutottunk az első lépcsősoron, ahol vártuk, hogy a tömeg majd kiürül az emeletről. Na erre várhattunk, a szervezés így az első program után nem volt a helyzet magaslatán, ugyan az utcán kígyózott a sor, mégis tök normálisnak számított, hogy akinek nem volt regisztrációja, de már 1x bejutott, azok nem mozdultak (értettem, a program jónak ígérkezett, sőt!), így megérkezve több lehetőség közül választhattunk: beleülünk valakinek az ölébe, az ablakban ücsörgünk a párkányon (az a klassz kis tériszony), vadásszuk az éppen felállók egy-egy helyét, vagy a színpad szélére gyorsan odadobált párnákra vetődünk. Megoldottuk, és már érkezett a leginkább várt csapat: Rónai Egon vezetésével: Sztarenki Pál és Alföldi Róbert, megerősítésként Gábor György egyetemi tanárral, aki hozta a töri részét a programnak. A téma az október végén bemutatásra kerülő darab, a Diplomácia és annak történelmi háttere volt. A megtörtént eseményről kezdték már el a próbákat, Sztarenki Pál rendezi, ő  a dramaturg, ő vadássza össze a zenéket, és ő lesz a főszereplő, a német tábornok, akihez érkezik majd meggyőzni a svéd diplomata – Alföldi Róbert – hogy nagyon szar ötlet lenne és tök felesleges is felrobbantani az aláaknázott Párizst. Kapunk történelmet, színházi praktikákat (miért hasznos avagy mégsem a sok zene, kell-e sokat húzni dramaturgiailag a szövegből, mik a különbségek a külföldi és a hazai előadások szövegei között, mi az a sűrítés, mik a szokások – amikor két színész-rendező elkezd szakmázni, na ott végre színház születik). Ha már ott volt Rónai Egon és Alföldi Róbert, akkor fél szavakból is előjött az új darab kapcsán a politika, főleg a mi szükséges ahhoz, hogy két teljesen mást gondoló ember egymással egyáltalán kommunikálni tudjon, és olyan beszélgetések szülessenek, amik nem egymást alázzák, gyűlölik, lenézik, hanem a közös megoldáson dolgozzanak. Alföldi szerint erre már a remény is kihalt, Gábor György még lát erre lehetőséget, hozza is példának a történelem évszázadainak rengeteg már megtörtént eseményét. A Diplomácia előadás történetében olyan nagyon nem kell keresni az aktualitást, sőt az alkotók sosem keresik, ha megvan a szövegben, akkor érdemes eljátszani, ha nincs, akkor az vacak előadás lesz. Most érkezik majd október végére a bemutató, sok ma is aktuális kérdéssel. Ha nem akarsz addig várni, nagy spoiler nem lesz, hiszen Párizs azóta is él és virul, de a filmet már megnézheted, ami 2014-es és a címe: Az utolsó éjszaka Párizsban.

A rózsavölgyis szervezők magukra találnak, ürül a terem, és ígéretet kapunk, hogy vissza tudunk jönni a regisztrációnkkal a Táncórákról szóló beszélgetésre. Pont a bemutatót láttuk, itt van róla az élmény: TÁNCÓRÁK (kattints a címre).  A vendégek: Ullmann Mónika (Senga) és Józan László (Ever) + Stefanik Krisztina autizmus szakértő. Az egész beszélgetés alatt nem nagy meglepetés, hogy Móni és Laci, a két főszereplő a próbafolyamat során milyen sokat olvasott utána ennek a különleges tünetegyüttesnek, hogy minél hitelesebben tudják eljátszani a történetet. Krisztina összehozott egy remek találkozót Ábellel, az aspi 19 éves sráccal, akitől Józan Laci bármit kérdezhetett, megfigyelhette órákig az ő reakcióit, válaszaiból épíkezhetett tovább a darabbeli Ever jellemével. Úgy röpült el ez a 3/4 óra, hogy csak pislogtunk, persze amikor érdekel és érint, akkor száguld az idő.

Az időjárás újra a barátságosabb arcát mutatta, így nem volt benne nagy kockázat, hogy még a radnótis program előtt megnézzük mi újság az Operett Színház szabadtéri színpadán (Brodway Fesztivál zajlott éppen). Illemórára érkeztünk, amit Szendy Szilvi és Peller Károly vezényeltek éppen, volt min nevetni, az biztos. Peller Anna műsorvezetőként tűnt fel néhány pillanatra, amíg Szinetár Dórát konferálta a színpadra, aki kicsit többet beszélt unalmasan, mint énekelt, de végighallgattuk, addig is volt idő hazaszólni, megérdeklődni, hogy kamaszaink írtak-e leckét, megetették-e cicát, kutyákat, ettek-e ők is, mennek-e moziba stb. Mikor a musical szekció érkezett, mi már nem szép, de szinte menekültünk át a Radnóti Színházhoz.

Ott egy gyors fagyival jegelt torokkezelés után már a bejutásra vártunk, hogy mit jelent majd az Eleven Hangok program, akkor még halvány elképzelésünk sem volt. De a remény a Radnótinál mindig megvan, tehát alig voltak kételyeink. A mai napi első jó helyzetfelismerésével végre elfért a hosszú lábam: az első sorban kötöttünk ki. És milyen klassz is volt ez a hely. Méterekre tőlem a legnagyobb kedvenceim: László Zsolt, Lovas Rozi, Sodró Eliza, és a profi Szakértők zenekar. A programban azért volt kihívás, és meglepetés. A zenekarvezető Kovács Mártonnak az a remek ötlete támadt, hogy egy dalt (Az apró vigárokat szedtem címűt) megtanulunk együtt az esti koncertre. Nagy levegő, és ezerszer is hurrááá: a 2010-es Uri Muri előadásból (igen, még a klasszikus alföldis nemzetis időszakból!), ahol ott volt a zseniális László Zsolt, és persze most is ő kezdi, ő tudja hogyan és mikor kell kezdeni 🙂 Nem kellett volna annyit lógni az énekóráktól, na hangunk az jobb nem lett volna, de a titititiszinkópatááááá… az nem tűnt volna elsőre és sokadikra sem annyira idegennek. A vállalkozó kedvűek nyerhettek maguknak “hangszert”: lavórt, triangulumot, kazu-t, fakanalakat stb. Lett is káosz, és végre örömzenélés. 😀

Itt gondolkodtunk el a megtervezett program elhajításán, hiszen még hátra volt a Radnótiban a Szakértők koncertje, amire már jól bemelegítettünk, de vitt minket tovább a kíváncsiság, át Budára, a Karinthy színházba.
Lett is meglepődésünk, nem is kicsi: A tanár úr kérem darab kapcsán megint vakon repültünk. Gondoltam bemutatnak belőle részeket, jön egy kis érdekesség, ehelyett már az első percben a 4 színész 4 csoportot kapott a közönségből (éppen, hogy leültünk), és jöhettek is a feladatok, a színház 4 részére osztótdva. Minden csapat adott egy másiknak 5 szót, amiből fogalmazást kellett írni a színházról (igen, itt bejátszott, a hogyanbasszunk ki a másikkal), betűkből kellett az előadásban elhangzó egy-egy mondatot összerakni (meglepiből a ma esti közönségből alig 2-3 néző látta már a darabot, és mi “véletlenül” a maradék betűket kaptuk, amiből lett mondat, csak az előadáshoz nem lett köze), majd a kvíz következett, ami szintén a nemlátott előadásról és annak szereplőiről szólt, de a legcukibb feladat: a nézőkkel táncolják el a saját dalukat megadott műfajban. A mi csoportunk a rap-et nyerte meg, de volt aki a néptáncot, balettet, keringőt… Míg el nem felejtem a 4 színészt, kezdve a saját csoportvezetőnkkel: Szelle Szilárd, és a másik 3 mókamester: Kuna Kata, Pásztor Ádám, és a rutindoktor: Peller Károly (vele még délután az illemórán futottunk össze, így ezen két szereplésével mélyen a szívembe lopta magát!). Szóval a mi csapatunk rappelt, Peller Károlyék balettoztak (igen, az ő hab testével sikerült!!!), Katáék a keringőt hozták, Ádámék pedig csökkentett létszámmal a néptáncon jutottak túl. Mi nyertünk, nem a csapatunk, hanem az összes néző! A végén kaptunk egy dalt a darabból, és ígéretet rá, ha megyünk és megnézzük, akkor nem csalódunk. Jó esélyek vannak rá.

Átfutva az éjaszaka további részére kínált programlehetőségeket, hajlott korunkra való tekintettel hazafelé vettük az irányt.

Ilyen egy igazi színházak éjszakája: mindenből egy kicsit, és mindenből a legjobbakat 😀

Jöhet a 2019-es program 🙂

Krizshow – Krizsó Szilviával – Átrium Színház

Miért járok rendszeresen Krizshow-t nézni?

Nehéz a válasz. Nem előadás, nem klasszik színház, mégis 3-3,5 óra igazi kikapcsolódás. Már nem is zavar, ha lecsúszok róla a TV-ben (már ha lenne bekapcsolható darab a háztartásban…), mert ott, és akkor személyesen mindent láttam, és viszem az élményt tovább.

Hajdú Steve vicces történetekkel érkezett, na meg Magyar Attilával, és ha kettejükről más nem is jut eszembe ezentúl, akkor az biztosan, hogy Steve esküvőjén négykézlábra sikerült ünnepelni magukat.

Gálvölgyi János olyan sztorikat mesélt, amin még mindig vigyorgunk, majd érkezett az este meglepetése: Rózsa Gyuri, aki nem csak befutott, még belekezdett zongora kísérettel egy dalba. Ha azt mondom, hogy szakadtunk a nevetéstől, akkor az halványan karcolja az igazságot, annál jobban viháncoltunk.

Pogány Judit mélyebb, komorabb, lelkizősebb estéjébe szinte berobbant Molnár Piroska, az energiabomba, és átvette a hatalmat a színpad felett. Hallgattam volna őt egészen reggelig.

Aztán a hosszú nyár után az ősz visszatért, így mi is a színházba, ahol rögtön Bródy János – Koncz Zsuzsa volt az ígéret, de sajnos az influenza volt az erősebb, így Bródy mellé Tolcsvay László érkezett.

Bródy János “szabadegyetemi” oktatást tolt, mindenről tudott beszélgetni hosszan és érdekesen, kérdező nélkül is lenyomta volta a show-t. A nyugger megfejtése is kiderült, hiszen az az öreg, nyugdíjas rokker megfelelője, angolul természetesen Jagger 😀
Kocsák Tibor érkezett vendégként, és együtt énekelték új musicaljük fináléját ketten, együtt. (Képmások?) Bulgakov: Moliere – Álszentek összeesküvése című darabja alapján írják ketten.
Bródy új dalszövegét Krizsó Szilvi olvassa fel, lesz ez még zenével jobb is ám!
Bródy fut át az Operettbe meghajolni az aktuális István a kirány bemutató végére, és jön helyette a zseniális Tolcsvay László, és nem is sokkal később az ő jobbkeze, és vendége: Müller Péter Sziám. Van itt minden: versek, dalok, improvizált vers, amiből dal születik néhány perc alatt a színpadon.

Miért gyere az Átriumba a Krizshow-ra? Mert ha kapsz jegyet, tök szerencsésnek érezheted magad. Mert ha találsz parkolót, még szerecsésebb csillagzat alatt születtél. Ha nincs sor a büfében, akkor állati finom sütikből falatozol. De a legjobb, hogy olyan művészek beszélgetnek a színpadon, és hoznak extra produkciót, akikkel úgy általában nem futsz össze az utcán. És végül miért is ott nézd meg és ne a TV-ben? Nekem erre egy mentségem van: nincs Tv-m…