Kettévált Ország – Toldi Mozi

Elindultunk ma az emlékezés útján 1989-től, és valahol a 90-es évek közepén húztuk be a féket. 20 értelmiségi művész, író, rendező állt kamera elé, hogy elmeséljék mit éreztek a rendszerváltás kezdetén, és mit éreznek most, az elmúl évekről.
Voltak jobboldali és baloldali szereplők, akkoriban fontos szereplői a politikának, avagy mellőzöttek, kiöregedettek, és belekomolyodottak, vidámak és megkeseredettek, realisták és álmodozók.

Archív felvételeken előkerült Antal József, az első kormányfő, akinek igazán lett volna lehetősége gazdaságilag ráncba szedni az országot, helyette úri magyarországot próbált építeni, ami nem állt volna rosszul, csak ugye már nyakig ért a szar… Feltűntek körülötte a rendszerváltó pártok, az ő ígéreteikkel, amikből a nagy semmi valósult meg, leginkább a politikai játszmák, amiknek egyetlen célja volt, az pedig az állami vagyon lenyúlása professzionális eszközökkel. Hogy min ment a politikai marakodás állandóan: kié legyen a hatalmon, ki férjen jobban hozzá a zsíros bödönhöz.

Érdekes és ugyan nevettünk, de annyira nem vicces, hogy ki mire emlékszik vissza pl. a taxisblokád idejéről. A jelenlegi hatalomban lévők már akkor meg voltak rémülve, félelmítve, a most ellenzékben lévők pedig nem is érezték igazi nagy rendszerváltó tüntetésnek azt a pár napos megbénulását a városnak. Azt mondjuk kimondottan kínos volt ismét látni, ahogy az akkori belügyminiszter kotta részegen ismét csak azért nem esik ki a Parlament ablakából, mert vannak akik visszahúzzák. Azon meg már a sírva-röhögés jön elő (mi más, el kéne dönteni, hogy sírjunk-e, vagy röhögjük végig, ami még van ebből a diktatúrából, és csapódjuk a végső falnak vidáman), amikor a korabeli híradóban a bajszos szar (jelenleg Kövér László elnökünk) arról tart kisértekezést a Parlamentben, hogy a polikika takarodjon minél messzebre a közmédiától… na akkor úgy mostanra tokkal-vonóval lenyelte… mondanám: köpöd ki?!
Nosztalgikusan nevetünk Torgyán doktoron és Csurka író elvtárson, kik habzó szájjal jósolták a jövőt, ami még csak nem is lett olyan bizarrul ronda, mint amilyennek előre vetítették… sokkal durvábbá vált.

A legmeghatóbb, könnyeket előcsalogató jelenetet Koncz Zsuzsa hozta, azzal a régi felvétellel, amikor Göncz Árpi bácsinak énekelte, hogy “meglátod rendbe jönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink…”… és ott és akkor el is lehetett hinni nekik… de ez már kurva régen volt, és felébredtünk az álom meséből.

Kerényi tanár úr szájából viccesen hangozna, hogy az egyetlen jó út a NER, és erről letérni nem szabad, mert így szereti egymást az egész nép, és csak így lehet vezetni az országot, hát már Kádárt is szeretni lehetett nagyon – ó az a párhuzam, és közben kommunistázik ma az egész film alatt… – tehát akkor Orbánt is imádni kell… (már akinek van gusztusa hozzá…)

A jelenlegi ellenzékben élők mind egyetértően külön-külön is elmondták: nem lehet egy országot a gyűlöletre, hazugságra, félelemre felépíteni, az elfogadásra, szeretetre, építő párbeszédre kellene, már ha lennének fülek a túloldalon, és nem csak a győztes arrogancia, a benyelt milliárdok hatására.

Sokan váltottak köpönyeget, a valódi napraforgók ma sem álltak még meg, akik pedig elrontották ott és akkor, a kilencvenes évek elején, azok ma már semmilyen módon nem szánomkérhetőek, hiszen azok is mi voltunk, akik megszavaztuk őket, majd az utódaikat, igen, itt voltunk, itt éltünk, és mi voltunk a birka nép. Aki  nem kiabált, nem csinált véres forradalamat, csak hallgatott csendben, és a legerősebb, leghazugabb elvitte a mézesmadzagot előttünk, és a hallgatás-beleegyezés alapon vittek mindent: pénzt, paripát, hatalmat. Hogy valaha visszaadják-e? Nem, nem tervezik, csak a rokonságban leosztani, nehogy rossz kezekbe kerüljön. Az a része pedig az országnak, aki nem rájuk szavazaott az felőlük fel is fordulhat, érezheti a saját hazájában rosszul magát, hallgathatja az értelmetlen hazugságokat, uszításokat, és a napról napra durvuló kommunikációt, amivel szítják a gyűlöletet, és fenntartják az emberekben a félelmet, bizonytalanságot. Hol a migránsok, hol a melegek, hol a hajléktalanok… mindig van ellenségkép, mindig van kitől félni, iszonyodni, de majd jön a jóságos Viktorbácsi és jól megvédi az ő drága ugyumbugyumbutuska népecskéjét… Ha még itt nem kellett volna hányi, akkor a következő jelenetekben, mikor az ország Szamócája elmeséli, hogy mennyire nem hitték el a szülei, hogy kimetnek a határon, és mennyire sajnálja, hogy vannak ex barátai, akikkel már inkább nem is beszél – miért is? mert más a véleményük és már nem is kíváncsi rájuk… hihetetlenül bunkó hozzáállás, ahelyett, hogy meghallgatná és elgondolkodna rajta, hogy létezhet más igazsági s a sajátján kívül.

Kik voltak megelégedve a jelenlegi életükkel: a NER jelenlegi kegyeltjei, azon baromságok, amik kiestek a szájukon, az a nézőtéren hangos röhögést váltott ki, a többiek, a realisták gondolatai viszont mély csendet, főleg Spíró György, Máté Gábor, Alföldi Róbert, Röhrig Géza, Tarr Béla és Koncz Zsuzsa gondolatai voltak élesen pontosak a mai helyzet viszonylatában.

Nagyon sűrű másfél órában gyűrtük meg az emlékezetet, mikor hol jártunk, hol nem járhattunk, mihez kellett bátorság, és most mihez kell bátorság, egyenlőre van-e bátorsága a mostani művészeknek szabadon alkotni, nem fogja-e meg őket a szorongás.

A győztesek most boldogok, nem látnak az orruknál tovább, hogy bármikor lehetnek kegyvesztettek, és mehetnek, menekülhetnek, akár az országból is… de lehet ők lesznek az utolsók, és már nem lesz aki szóljon nekik, hogy “hé fiúk, le kéne kapcsolni a villanyt”

Papp Gábor Zsigmond rendezte.

Klotild néni – Kartinty Színház

A megcsalások komédiája.

Leskovics (Szacsvay László) érkezik egy számára idegen lakásba, ahol a férj  (Miller Zoltán) éppen kimozdulni készül otthonról a felesége (Pápai Erika) nélkül. A vendég pedig a szemközti házat jött kukkolni, ahol állítólag a felesége éppen megcsalást követ el. Ha már betért ide, akkor gyorstalpalót kap a férj a jelekből, amire figylenie kell, ha nem akarja elbukni a házasságát.
1. Feltűnik egy gyakran látogatható nagynéni.
2. Telefonhívások, ahol nem szól bele senki, és megszakad a vonal, de mindig akkor, amikor a férj veszi fel.
3. Hirtelen előkerült, megtalált, rég elveszett ékszerek.

Nem telik el 3 perc, és jön a feleség, majd produkálja az összes árulkodó jelet, persze tagad, mit is tehetne mást. Érkezik Feri (Csere László), a férj legjobb barátja, akire zseniális ötlettől vezérelve simán rábízza a gyanús asszonyt a szellemileg megviselt férj. Még alig húzza ki a lábát otthonról, amikoron is Feri és a “hűséges szent asszony” egymásba gabalyodnak. Ennek csupán Leskovics lesz a szemtanúja, aki hiába lett elzavarva az ablaktól, sőt a lakásból is, olyan, mint a bumerágn: visszatér, némiképpen lefizetve a cselédet (Egri Kati). Ez utóbbi két dolgot utál, de azt nagyon: a) dolgozni, b) a pénzt. Így lassan átjáróházzá válik a meghitt otthon. A férj meggondolja magát, és váratlanul megérkezve az ipari hülye kategóriában tobzódik. Elhisz mindent, és apróra tépi Leskovics névjegykártyáját.
De kebelbarátjával, Ferivel indul kinyomozni a botcsinálta hősszerelmes telefonszámát és nevét: az ablakból kilesett “csalárd asszony”, ki a szembeszomszédnál múlatja az időt lesz a kiszemelt, aki majd jól elárulja merre található a férje.
Némiképpen elvétik érkezésükkor a lakást, így a szomszéd festő gyerek és nyuszikája titkos légyottjába futnak bele, amit csak a csaj pralinégyáros apja meg ne tudjon… persze majd jól megtudja, és nem, nem veri péppé a kölyköt, inkább feleségül kéreti vele a megesett leányzóját.
De vissza a kék lakásban lévő kifigyelt párocskához: Kázmér (Marton Róbert) az igen béna ficsúr éppen Ibolyt fűzi, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ebbe rondít bele a férj és a legjobbarát, mikor már éppen kezdenének összegabalyodni.
Az őrület fokozásaként a szomszédból a pralinéparás festő és nyuszinője is befut hisztériázni. Feri lyukat beszzél Iboly hasába (mert az agyába nem lehetne, abból nem jutott sok neki), így az tárcsázza a férjét, aki azon rögvest elindul. Na ettől meg a parabajnokság indul be, mindenki kezd megkergülni. Érkezik Dönci (Mihályi Győző) és szeretne tisztán látni, hogy ki-kivel kavar, de erre van a legkisebb esély a hazugság áradatban.
Az viszont rövid úton kiderül, hogy ő nem a kukkoló férj, itt biza valaki nem kicsit kamuzott. Leskovics kukkolónk is megérkezik, és próbálná tisztázni  helyzetet, de ehhez egy újabb szünet, és egy újabb lakásváltás után jutunk csak közelebb: a végjátékban.
Ismét az eredeti férj és feleség otthonában próbáljuk meg a lehetetlent, kiénekelni Leskovicsból, hogy mit látott, kivel csókolózott a feleség, és mi van Klotild nénivel, aki ugye már 3 hete fixen fekszik, nem annyira kéne bejárni hozzá hetente 3x látogatás hazugságával.
Feri a végsőkig küzd,  hazudozik Jolánnal együtt, de így is totális a bukás, nincs ezen mit szépíteni.
A férjnek egyetlen esélye marad: visszahódítani az asszonyt és ezzel be is rekeszteni az esélyadásokat a sorban álló udvarlóknak.

Miller Zoltán és Csere László örökbarát párosa egész este viszi előre a történetet, és nevettet felhőtlenül.

Némiképp árnyalja a képet a ma meglepően nagy számban dumáló közönség, és a telefont kikapcsolni nem tudó, viszont a földre ledobó nyugdíjas pár is. De ez nem az előadás hibája, hanem azon ritkán színházba járóké, akik inkább szotyiznának valahol máshol és kommentálnák az eseményeket a korzón, mint mögöttem üljenek. A gyerekelőadásokon nagyobb a színpadra koncentrálás és a minimális pofázás az előadás közben.

Karinthy Márton rendezte rendkívül viccesre az előadást.

X – A rendszerből törölve

Amikor a sztori érdekes, amikor a marketing adja el, és van, amikor a filmben szereplő színészek miatt nem lehet otthon maradni, és kivárni míg netről letölthetővé válik.
Már jóval a bemutató előtt tudtam, hogyha Kulka János újra szerepet kap, akkor nem lehet kihagyni. Utána jöttek a habok a tortán: Balsai Móni, Schmied Zoltán, Molnár Áron, Schneider Zoltán, Básti Juli, Fekete Ernő, Hámori Ildikó, Szirtes Ági… olyan névsor, akiket minél előbb, és minél többször látni kell, bármi legyen a film témája.
Ujj Mészáros Károly munkáit nem olyan nagyon régen fedezhettem fel: Liza, a rókatündér (itt írtam róla) vagy a Centrálban a Büszkeség és balítélet előadás (ezért pedig itt rajongtam), így nem volt kérdés, az X bemutatója utáni hétvégén: irány a mozi.
Éva (Balsai Móni) a pánikbeteg, terepen nyomozásra alkalmatlan, viszont hihetetlenül pontos, és szerethető rendőrnő jó érzékkel talál összefüggést váratlan balesetek és öngyilkosságok között. Zoltán (Schmied Zoltán), a vidékről felkerült lelkes zsaru segítségével elindul a gyilkosságok után. A rendőrfőnök (Schneider Zoltán) a választások közeledtével nem csápol az ötletért, hogy a bűnűgyi statisztikákat pont most rontsák le, de kapnak rá két hetet. Valahogy a gyilkos mindig egy lépéssel előttük jár…
A lázadó (Molnár Áron) lesz a bűnbak, amibe nem nehéz belepusztulni a múlt árnyékában… és a jelen lévő diktatúrában…
Éva életét nem könnyíti meg frissen gimis lánya a magával hordozott problémáival, amit anyja példáján keresztül tanulva inkább magában hordoz, és nem tud felülkerekedni rajta segítség nélkül.
A gimi igazgatónője (Básti Juli) annyira igazi, hogy a klónjaival már összehozott a balsors… szerencsére tök más ügyben, de itt is igaz: mindenki félti a seggét, még ha szorult belé némi jószándék is nyomokban.
A történet Horváth Kálmánja (Kulka János) addig-addig haldoklik, míg megoldja Évának az ügyet, és nem mondom, hogy nem torokszorító látvány, de mégis egy új szerep és minden apró kis szerepének örülök, amiben látható. Ez pedig nem is olyan jelentéktelen szerep, mint amilyennek az első percekben hiszem.
Örülni egyébként nincs minek: a politika mocska rendszerfüggetlen. Itt volt a rendszerváltás előtt, közben majd utána és a mai napig nem tud kihalni. És innentől nem attól torokszorító a történet, ami a vásznon történik, hanem az a múlt, ami velünk történt. Nem csak személyesen, hanem az országban, amit a 2000 után született kamaszaim csak egy kriminek látnak, az nem csak az. Értik, de nem érezhetik.
Sosem kellene megtudniuk, hogy milyen úgy meghalni, úgy elveszíteni valakit, hogy még élhetne… “csak” mert útban volt. Nem élték át, és ha szerencséjük van nem jön vissza az a kor, amikor azért nem utazunk, mert a határon vagy útközben nehogy valakinek eszébe jusson, hogy nem mehetünk tovább, amíg nem kapnak kényes információkat… mert kaphatnának…
Volt időszak, mikor a nemzeti ünnepeken kimentünk – azt hittük – szabadon a múzeumkertbe… ma már inkább vidéki kirándulás, vagy itthoni szabadnap a program, nem vágyik a franc se pártrendezvényekre. De megélni sose kelljen újra, hogy azért kell itthon maradni, mert a rendőr-belügyes apa bármikor behívható kell, hogy legyen.. igen, volt ilyen, és minden fedett és kevéssé fedett történet sebeket szaggat ebben a filmben, olyan nagyon-nagyon régieket. Meg nem annyira régieket… mert még élnek és a hatalomban vannak (!), akik minden rendszer túlélői… és az emlékek előtörnek, hiszen még a kilencvenes évek közepén is másfél óra alatt állhattam a szőnyeg szélén pillázva, hogy kerültem egy fedett objektum látóterébe “az ales lányaként”, hiszen “tudnod kellett volna…”
És most is tudom: velem kell véget érnie ennek a korszaknak, nem lehet tovább mérgezni az én gyerekeim életét a múlt mocskával, fel kell állni, és tiszta lappal kell induljanak az életben, ne kelljen azzal a lelki fájdalommal megküzdeniük, amin változtatni nem lehet. A múlt nem kísérthet több generáción át, egyszer le kell zárni.
Ma elindult a múlt lezárása nálunk. Ritka, amikor egy “sima krimi” után hazáig vígasztalnak a kamaszok, úgysem mondhatom el nekik, amikre nincsenek szavak…

Bányavirág – Pinceszínház

Erdélyi bányászfaluban Ivánnál (Kaszás Gergő) iszunk… Igen, ebben a bányát már rég bezárt nem is faluban, községben! már mindenki totálkárosra itta magát. Iván hol Mihállyal (Epres Attila), a dokival vedel, hol csak úgy. Eredendően a környezetéből nem tud kiszakadni, pedig menne már a városba életet váltani, de míg él az apja, addig maradni kell, gondoskodni róla. Munka nincs, pia van, és ez határoz meg mindent.
Szomszéd is van, jön Illés (Tóth József), aki az egyetlen antialkoholista a megyében, ettől függetlenül tapintatlanul vigyorog állandóan, fel sem fogva, hogy ez mennyire zavarja a lezüllött többséget. Neki “könnyű”, mert nem a bányából, hanem gazdálkodásból él nagylábon…
Illés hozza a hírt, hogy jönnek “magyarból” a tévések, és hagyományörzőbe kéne rittyentenie magát Ivánnak, mert ők bizony autentikus erdélyi riportot készítenénk az “öngyilkossági ráta” emelkedéséről. Az alkohol sem segít ezen az életmódon, viszont ami meg igen, az a kötélen lógás az erdőben, de statisztikailag ez viszont kiemelkedik az átlagból.
Illés felesége, Irma (Vándor Éva) szomszédol át rendszeresen hogy kompótjaival meghódítsa Ivánt, aki kivágja, mint azt a bizonyos macskát…
Mihály doki valahogy jobban kötődik a betegeihez, meg az azok által megszerezhető pálinkához, mint a családjához ebben a keserűen humoros történetben.
Iván húga – Ilonka (Bozó Andrea) az egyetlen, aki már belekóstolt a városi életbe, vágyik is vissza, de kényszerűen az örökség reményében “gondozza” a még mindig élő apjukat. Ha kétbalkéz díjat lehetne osztani, akkor a világbajnokságon már a dobogón lenne, az antiasszony mintapéldánya.
Iván és a doki versenyivását csak időszakosan szakítja meg Illés halála és temetése, mint ha mi sem történt volna, tolják tovább, bár Mihály valahogy ráeszmél, hogy az öngyilkosság nem opció a problémái megoldására. Végül azért a tévések is befutnak…

Az egész előadás tökéletesen felépített történet, őszinte alakításokkal, Csizmadia Tibor rendezésében.
(A trilógia 2-3. része a Szkénében fellelhető.)

Egy piaci nap – Radnóti Színház

1946. Kunvadas, a háború után nem sokkal. Egy egész falut sikerült felhergelni, a hazatért, túlélő zsidó szomszédaik ellen. Mari (Radnay Csilla) és Irén (Martinovics Dorina) beszélgetnek a múltról, innen indul a történet, majd valósággá válik. Hadnagy Sándor (Pál András) tárgyalására jutunk vissza újra és újra, ahol a résztvevők – áldozatok és gyilkosok egyenként idézik fel a pogrom előzményeit, az átélt borzalmakat…
Gyűlöletet kelteni, felhergelni a lakosokat nem is olyan bonyolult, mint elsőre látszódna, a leglehetetlenebb történetek is hihetőek lesznek az egyszerű falusi embereknek, ha olyanok mondják  nekik pl. a tanító, akiknek mindent feltétel nélkül elhisznek. Ha pedig elhitték, akkor azt az ötletet is könnyen magukénak érzik, hogy saját kezükbe vehetik az irányítást, és mehetnek elégtételt venni a vélt vagy valós sérelmeikért.
Provokálnak, összefognak, lincselnek, gyilkolnak, majd a számonkéréskor hazudnak… hazudnak bármikor “ott sem voltam…”, “nem én voltam…” és bármit, ami az érdeküket szolgálja.
Senki nem kezelte azt a helyzetet, hogy az elhurcolt zsidó családok házait, értékeit az ittmaradottak magukévá tették, majd amikor meglepetésként túlélve az auschwitzi borzalmakat hazatértek, akkor kérték vissza azt, ami az övék volt… és még a tolvajok háborodtak fel, hogy mi az, hogy visszakérik… felfordult világ…
A két nő beszélgetéséből nem csak a kunvadasi történelem elevenedik meg (Kunmadaras lesz az a valóságban, ami nem erőssége a történelemkönyveknek még ma sem). A kezdeti udvariaskodás után előkerül a családi szennyes is a házasságaikról, gyerekeikről, megcsalásról, szeretőkről, megaláztatásokról.
Zseniális színészek, zenészek a színpadon, különleges díszlettel, látvánnyal, egy különleges, és fájdalmas, de mégis nagyon izgalmas történetben: ki éli túl, hogy lehet túlélni, kinek marad gerince, és kinek nem, mik az okok és indokok, kinek a felelőssége, és a legfontosabb kérdés a végére: lesz-e még élhető, gyűlöletmentes Magyarország… vagy erre is rá fogunk baszni… igen, mindenki, előbb-utóbb az élet visszacsap.
Kedvenceim a színpadon újra: Sodró Eliza, Lovas Rozi, László Zsolt, Pál András, Porogi Ádám, Schneider Zoltán, Kelemen József, Gazsó György, Némedi Árpád… és a zenészek: Kovács Márton vezetésével.
Mohácsi János rendezte, és nem lehet elégszer megnézni, és tanulni a múltból, hogy lehessen még jelen és jövő.
Závada Pál könyve alapján készült az előadás, polcomon már a könyv, most az következik.

Diplomácia – Rózsavölgyi

Cholticz tábornok (Sztarenki Pál)  irodájában fulldoklik éppen az asztmája maitt, mikor belekeverdünk a második világháború eseményeibe Párizsban 1944 augusztusában. A legfőbb esti tevékenysége a tábornoknak, hogyan robbantsa fel Párizst és tegye a földdel egyenlővé, aminek következtében úgy 2-3 millió ártatlan civil fog meghalni. Ezért az ötletért ő maga is kevésbé lelkesedik, de Berlinből jött a parancs, és ha az parancs, akkor az parancs:Párizsnak pusztunia kell. Ebbe az idilli állapotba rondít bele a tábornok védelmi katonáinak félelme, és minimális létszáma, amivel háborút sem, de még csatát sem lehetne nyerni.

Egy hátsó ajtón megérkezik Nordling, a svéd konzul (Alföldi Róbert), aki úgy tud bejutni a klasszikus lakosztályba, hogy nem a főbejáratot használja. Ettől Cholticz tábornok némileg idegi alapra kerül, ehhez segítségül a fegyverét hívja, ami akár el is sülhetne, de annál azért több esze van, hogy ha lelövi a semleges svéd konzult, abból diplomáciai kalamajka keletkezne. Így elkezdődik kettőjük között egy furcsa beszélgetés. Furcsa, mert a félelem folyamatosan ott tombol kettőjük között. Mindegyikük mástól fél: Nordling fél a tábornoktól, fél a sikertelenségétől, fél a lerombolt Párizstól és fél a saját kudarcától. A tábornok fél Hitlertől, a bosszútól, amivel zsarolják, a családja megöletésétől, fél dönteni, félti a múltját, emlékeit, jövőjét. Mindketten tudják, és biztosan tudják, hogy ez a háború a németek oldaláról veszett ügy, elbuktak, csak az a kérdés, hogy bosszúból még mi kárt akarnak okozni. Itt Párizs fennmaradása a tét.
Előkerül Cholticz családja, gyerekei, álmai, és persze a múltja, a kötelessége, a katonai apa, nagypapa vonal is. Nordling életéből a végén egy aprócska nem is olyan kiabáló részlet: zsidó feleségét saját maga mentette ki svájcba, hogy megmeneküljön a sárga csillagos üldözés  elől.

A svéd Nordling miért gondolja azt, hogy szájkaratéban legyőzheti Cholticz-t? Hisz magában, a diplomáciai érzékében, hiszen azt már sikerült elérnie, hogy a politikai foglyokat szabadon egnedték, és arról is ő győzte meg a tábornokot.

Párizs képe, a robbantásra jelölt piros pöttyökkel végig rémisztő, jönnek a telefnok a szabotázs akcióról, a közelgő szövetséges csapatokról, a feltartóztatott hadtestekről… és Cholticz táblornok kezdi érteni, hogy esélye  sincsa 2-3000 katonával megvédeni Párizst, ahol 2 millióan vannak ellene. Jobban jár, ha feladja magát.

Cholticz rosszulléte után Nordling okos ötlettel leírja neki, és rábízza a képzeletére az 5 évvel későbbi nyüzsgő, és szabad Párizs hangulatát, már nem csak az eszére, hanem a szépérzékére, érzelmeire is hat. Nem lerombolja – hanem megmenti Párizst! Mennyivel menőbben hangzik! És közben megmenekül még 2 milliónyi ártatlan ember.

Az is kiderül, hogy az öreg Hitler már végső szar állapotában még megpróbálta a családja életét túszul ejteni, minden olyan törvényes eszközt nélkülözve,aminek egy következménye lehet: ha a tábornok kilép a háborúból, akkor a családjának az a biztos halál.

Cholticz sokáig pörög a hogy jutott be Nordling a titkos lépcsőn kérdéskörön, pedig elengedhetné már, semire sem használják. Ott menekül meg először Nordling a lelövetéstől, amikor elmondja, hogy már régen kinyírhatták volna ezen az útvonalon, ha eljár a szája korábban.

Nordling már kimenekítette zsidó feleségét a semleges svájcba, és most bevállalja, hogy kimenekíti Cholticz családját is. A konzul mindent megtesz, csak a város megmenekülön… persze kap még egy döbbenetet a végére is. a német őrző-védő szolgálat csupa 20 év alatti kiskatonából áll. Végül a tábornok már az emberséges arcát mutatja: menjenek, meneküljenek innen.

Majd eljön a pillanat, rákapaszkodik a tábornok a telefonra és nem, és nem , és nem rendeli meg a bombázás elindítását.

Sztarenki Pál olyan Cholticz féle lett, aki kemény, az utolsó utáni pillanatig is.

Nordling konzul: tökéletesen diplomata, nagyon bátor, hogy még a lelövetés veszélyét is parkoló pályára állítja, és lesz, ami lesz alapon beleveti magát az egyeztetési folyamatba.

Pontosan tudtuk, hogy megmenekül Párizs, de ez az előadás végéig nem derült ki! A feszültség egyre nő, a két szereplő egymás érveire keresi a válaszokat, és mindig egymást próbálják meggyőzni. Nem legyőzni, hanem meggyőzni a saját igazságáról. Két ellenséges csapatban harcolnak: a németek a totális háború, míg meg nem nyerik időszakban gondolkdodnak, míg Nordling a jövőről beszél, a háború utáni jövőről. Nem szólhat a háború (mert az már háborús bűn) arról, hogy 2-3 millió ártatlan párizsinak kell meghallnia, összeomlania.

Az előadás után hazafelé végig az utálomaháborút érzés jön velünk.

Sztarenki Pál rendezte, Alföldi Róberttel együtt játszotta zseniálisan a Rózsavölgyiben.

 

 

Luxemburg grófja – Budapesti Operettszínház

Párizsban talál minket a farsang, ahol Sir Basil (Kálloy Molnár Péter/Földes Tamás) érkezik, ugyanis nősülne, és kiszemeltje Angele (Fischl Mónika), aki szép és jóhangú színésznő, csupán nem keresne eleget, ha Fleury (Frankó Tünde) nem terjesztette volna el cca két éve, hogy Sir Basil Ugaranda kormányzója a pasija. Fleury ötletén kapva kapott a nagyonnemnormális Sir Basil, és rögtön szponzorálni kezdte Angele életét, miből a luxushotelben luxusszinten való éldegélés is pöpecül kijött, mert a gázsi erre édeskevés lett volna.
Sir Basil nem egyedül érkezik Párizsba, hozza a teljes ugarandai IQ bajnokság győztes csapatát, úgy mint: Lord Lanchaster (Kálid Artúr), Lord Winchester (Oláh Tibor) és Lord Worchester (Pálfalvy Attila) személyében. Ha Sir Basil tökkelütött, akkor a kísérete sem sokkal múlja felül, sőt.
Angele baráti köre nem a nemességből kerül ki, így helyből a szerelmespár Brissard (Laki Péter) és Juliette (Simon Panna) civakodásának közepére kerülünk, mert Juliette férjhez menne már, de Brissard valahogy még nem ért a végére a befejezetlen szimfóniának.
René is a csapat tagja, aki nem kis meglepetésére örökséghez jut, na nem az összeg a lényeg, mert az pont a nullával egyenlő, hanem a grófi cím, véletlenül ezáltal Luxemburg grófja lesz hirtelen.
Pénzzé is tesz azonnal, az ugarandai lordok veszik meg kilóra, mert botránygyanús a főnökük udvarlása, egy ugarandai kormányzó mégsem vehet nőül egy francia színésznőt. Egy elvált grófnőt viszont nyugodtan, tehát a csóró frissen gróffá lett René (Dolhai Attila) gyorsan házasodik, jól kitaláva mindezt vakon, majd a megállapodás szerint 3 hónap múlva válni készül.
Mindeközben Fleury cseppet belehabarodik Sir Basilba, aki még nem lát az orránál tovább, de Angele tutira írtózik még a gondolattól is, hogy a felesége legyen, de a pénz ugye nagy úr.
Brissard és René lelépnek erre a 3 hónapra Párizsból, nehogy láb alatt legyenek, és kiderüljön a turpisság, ezen persze Juliette jól felturbózza az idegrendszerét, és udvaroltat a 3 lorddal egyszerre magának.
René, mivel fogalma sincs feleségéről, így színházaba megy, ahol pont Agnele lesz a kedvence: rövid úton beleszeret. Két hét virágküldözgetés után már be is mutatkozik, persze rutinosan álnéven. Egy nappal a válás előtt ez jót nem jelent, pláne nem, ha közben rájön, hogy bizony a feleségének udvarol oly hevesen. Közben Sir Basil is gyanút fog, de csak a válóperes tárgyaláson teregetik ki a szennyest.
Milyen a bíró? Hát korrupt… így válás van, majd ismét előkerül az anyakönyvvezető, és gyorsan összeadja a 3 házasulandót: Renét Angelevel, Sir Basilt Fleury-val és Brissardot Juliettel. Van happy end, és még valami…

A szünet extra hosszú, és majdnem második felvonás nélkül maradunk… Kálloy Molnár Péter helyett a második felvonásra (szünetben még úton…) Földes Tamás érkezik, mert eredeti Sir Basilunkat ma este a mentő vitte el…  fáj, és fáj, sok a váratlan helyzet a végéig, de aki elfelejti a szövegét, belekavarodik az improvizál, és megmentik az előadást.

Mindenki hanga tökéletesen szólt (még az én botfülemnek is), tele volt humorral a történet, és Földes Tamás hősies beugrása extra tapsot érdemel!

Csodás jelmezek, ötletes és korhű díszletek, rendkívül lelkes táncosok, énekesek, tökéletes a hétvége zárásaként (a rosszullét és a mentő kivételével) Somogyi Szilárd rendezésében.

Don Quijote – Szkéné Színház

Don Quijote (Mucsi Zoltán) éppen harci sebesüléseit pihegi ki, addig ápolónője (unokahuga) (Parti Nóra) gondozza és felolvassa az éppen aktuális lovagregényt közben. Időnként magához tér hősünk, és kalandjai megelevenednek, hű szolgájával – Sancho Panza (Scherer Péter) – indulnak kalandjaik sorára. Nehezítő körülmény, hogy Don Quiojote csak akar lovag lenni, álmai és a valóság még köszönő viszonyban is alig vannak egymással, ezért a pofára esések száma az idő haladásával egyre növekszik.

Kergetjük a lovaggá válásában, Dulcinea del Toboso fellelésében, a csak számára látható sereg “legyőzésében”. Sancho Panza nem csupán a szolgája, de hajt is rendesen a birtokra, amit majd jól megkap, ha egyszer végre a gazdája érdemesnek tartja rá.

Az őrültek házában a fogadós, kereskedő, Cardenio és Pedro mester (Katona László és Kovács Krisztián) egészíti ki az álomvilágot. Mert lovaggá álmodhatja magát a nemes Alonso Quijana a mértéktelen lovagregény elolvasása után, de rajongása csak a bajba sodorja. Hűséges alattvalója Sancho Panza egy ideig még látja a valóságot, a végére viszont látomásai már túlhaladják frisslovag kalandozó főnökét.

A díszletet zseniálisan használták ki a játékhoz, külön versenyt lehetne rendezni – a hányszor lehet egy ágyat átrendezni témakörben -, a dalbetétek könnyedén szóltak, az egész előadás rendkívül szórakoztató, friss, és még ha itt a színpadon a komplett bolondok háza is jelenik meg, valahogy minden valóságossá válik.

Még az a jelenet is tök hihető :), amikor Sancho Panza visszavarrja a lovag leszakadt fülét, amikor Cardenio beleőrül a bolyongásba szerelmi bánatában (elsőre vicces, másodikra már döbbenetes jelenet). A fogadós/kereskedő/szerzetes megformálásában Katona László egy lassított felvétel, mint az ápoló a lipótmezőn. Csitítaná, és hozná vissza a jelenbe az elkóborolt újlovagot, csak ez nehezen sikerül.

A verések, a botok valóságos hangja és ereje mutatja, hogy mennyi energia is keveredett a ma estébe.

Klasszikus a Mucsi-Scherer (Kapa-Pepe) páros lubickol a szerepben, megállíthatatlanok és leállíthatatlanok, még jöhetne a többi történet, nincs idő kibontani a szélmalomharcot, pedig de jó lenne, viszont így belefér sok más sztori.

Flamingó tánccal hozza a hangulatot Vámos Veros, a spanyol klasszikust Cervantes megírta, színpadra álmodta Rába Roland. Az egészet kordában tarotta a Nézőművészeti Kft.

UI: spanyolok még a Sancho Panzában sem ejtik a z hangot – mondá a spanyolos kamasz, miután végig élvezte az előadás minden percét, és már érti azt, amit a suliban egy hónapig elemezgettek civilización órákon az original spanyol bölcsésszel… 😀

Szkéné: ha nem jó a lift, akkor esti torna a magas + 2 emelet… időben érkezve leküzdhető, és hangulatos, végrenemdrága büfében lehet a lépcsőmászást kipihenni kényelmesen. (műegyetem, főkapun be, majd jobbra lépcsőn fel, ott a lift, már ha működik, 2. emelet és már nyitva is a büfé 🙂 )

A művésznő és rajongói – Radnóti Színház

Vidéken vagyunk, és színházban, úgy az isten háta mögött még néhány kilométerrel.

Alexandra (Lovas Rozi) tehetséges, viszont ettől függetlenül nagy szegénységben élő színésznő, akiért rajonganak a színházban. A nézőtéren a csóró “mezei nézők”, a kulisszák mögött a gazdag nőcsábász pasik, az ex-igazgató és az igaz szerelem: a nempénzes egyetemi tanár (Porogi Ádám), viszont totál lelkiismeretes jófiú.

Alexandra nincs egyedül szinte sosem, mert a mama (Börcsök Enikő) állandóan vele van: nemcsak otthon, a színházban is. A jelenleg ügyelő, régi színházigazgató – Martin (Bálint András) a leginkább őszinte: rajong a színházért, így még ügyelőként is boldog, hogy részt vehet az előadásokon. A helyi hatalmasok közül Dulebov/Herceg (Kelemen József) próbálkozik be először Alexandránál, de visszapattan néhány pofontól (lehetett volna addig is ütni, amíg mozog…), így pofára esése okán a színház igazgatójánál kezd el kampányolni, hogy ne hosszabbítsanak szerződést a makacs lánnyal. Még két gazdag kérő Bakin (Pál András) és Velikatov (Rusznák András) udvarolgat sajátos módon. Bakin a kőbunkót mutatja, míg Velikatov a félszeg, de tudatos partner jelölt. Mindenki először a mamánál kopogtat, mégis csak ő ismeri legjobban a lányát, hátha segít. Próbálkozik is az öreglány, de diszkréten csak feldobja az ötleteket, és terelgetné a lányát, de a kényszerítés már nem az ő asztala. Ellenpontként ott van a szerelmes bölcsész, aki továbbképzésszerűen oktatja Alexandrát arra, hogy mi a jó jó és tisztességes, mik ezen tétele ellentét párjai. El is éri az oktatás a célját, Alexandra sorra hajigálja el magától a lehetőségeket, és a tisztességes élet felé száguld Pjotr oldalán nagyjából az éhenhalás felé. Ebben a káoszban érkezik a mama szűrőjén keresztül Velikatov, a “nagyonfélek még megszólítani is” típus, de annyi pénze van, hogy abból még hattyúpárocskáka is futja.

Alexandra színésznő akar maradni, ezért a végén nem a szívére, hanem az eszére és az anyagi problémákra teszi a hangsúlyt. Ezzel dobja az összes addigi rajongóját, és elvonatozik egy randa bölcsész veszekedés után Velikatovval, ahol szintén felléphet, csak az már nem ugyanolyan. A nagy igazság itt is előjön: pénzért nem lehet tehetséget venni, de a sok pénz is kiöli az igazi színjátszást a színpadról.

Külön színfolt a “nagy öreg színész Jearszt Gromilov, aki full részeg állandóan, és mindig a női öltözőben próbál magára találni másnaponként, másnaposan. Hogy az alkohol teszi-e, vagy alapból ilyen, az nem derül ki, de ő folyamatosan Alexandrát védi és próbálja megtartani a színház számára. Schneider Zoltán úgy alakítja ezt a szerepet, kúszik-mászik, dülöngél végig  a színpadon oda-vissza, hogy elképzelhetetlen nélküle a színházi élet.

Sok kérdés felmerült:

  • melyik a fontosabb: a szerelem vagy a pénz
  • melyik a pontosabb: a színpad vagy a szerelem
  • joga van-e a pénzes rajongóknak a színésznőt “megvenni” és ösztönösen használni
  • megvédi-e azzal a mama a lányát, ha “csak a legjobbat” akarja neki
  • mekkora a különbség az agglegény és a férj között (igen, ég és föld)

Mindezt humorral, igazán emberi történettel, és nyitva hagyott ajtókkal, lehetőségekkel teszi színpadra Valló Péter rendező. A szereplők pedig a szívükkel is játszanak, és milyen jó sok ismerős, szeretett arcot látni a színpadon!

 

 

Operett Gála – Budapesti Operettszínház

Ha már a Magyar Operett Napja volt, akkor érdemesnek tűnt gálát nézni a fellegvárban.
Sok kérdéssel a szívemben érkeztünk, nem mondom, hogy mindre kaptam választ.

Ami a műsor fő erőssége volt, hogy egymást váltva a lassú és pörgős dalok váltakozva érkeztek, a színpadra a színészek nem csak az összes tudásukat pakolták fel, de a szívüket-lelküket is odatették egész este.

Oszvald Marika, Fischl Mónika, Szendy Szilvi, Lukács Anita, Dancs Annamari, Vadász Zsolt, Laki Péter, Kerényi Miklós Máté, Boncsér Gergely mellé visszacsábították Teremi Trixit és Bozsó Józsefet, ami nem csak jó ötletnek tűnt, de nagyon bevált. Vendégként, még Veszprémből még érkezett hozzájuk Halas Adelaida és Szeles Tamás, ők cseppet halványabban, megilletődöttebben léptek a színpadra, de nagy bukfenc nem volt.

A két “műsorvezető” (Kerényi Miklós Máté és Laki Péter) tök feleslegesen bohóckodtak a két rész elején, érezhette is az este rendezője, hogy nem kell ezt erőltetni, 2×3 percben le is tudták a felsorolást, hogy mi is következik.

A gálán a jutalomosztás sem maradt el, még ott helyben az operettes teljesítményéért Laki Péter kapott Marschall botot, Kocsis Dénes musicalekben nyújtott teljesítménye is ért egy oklevelet, majd jött Lukács Anita, aki szintén nagyon megérdemelte a tapsot.
Előttük még a jelenlegi még főigazgató Lőrinczy György próbált fejből beszédet mondani, amiben aznap már másodszor hallgattuk végig, hogy ki született és halt meg aznap, ha már ünnep. Értem azt is, hogy díszvendégek nélkül nem ünnep az ünnep, de hogy Kálmán Imre lányának és a fődiri mamájának mivel sikerült a legszebb páholyt kiérdemelni, az nem derült ki, viszont megtapsoltatva lettek az egész ház által. (azért mert megszületett és gyermeket szült… értem, más is…)
Befutott a mélypont is Éliás Tibor személyében, aki harmadszor ismételte el ugyanazt, mit már előtte ketten, és hosszasan-szélesen elmesélte rajnogott házaspárja történetét, hogy ő miben és mikor látta már… a tökéletesen hosszú nyálcsorgatás után érkezett a díjat átvenni Zsadon Andrea és Szolnoki Tibor. Itt már éreztük, hogy ha ezt a ceremóniát az este végére teszik, akkor a második rész végén a ruhatárban többen lettek volna, mint a nézőtéren, így a szünet után erőszakolták ránk ezt a részt.
De mindez megbocsátható, mert olyan is kapott díjat, akit egész este a leginkább ünnepelt a közönség: Oszvald Marika kapta a nagydíjat, egész pályafutása megkoronázásaként, bár én még mindig azt érzem, hogy a minden este tapsolva ünneplő közönsége többet ér egy puccos lámpánál.

Végre vége lett a díjkiosztónak, és újra jöhetett a gála, a dalok, a megható és vidám pillanatok, úgy egészen a legvégéig.

Februárban érkezik az új igazgató, addig még látható néhány gála, érdemes elmenni, mielőtt totál elüldözik a mostani társulatot és repertoárt a nagy népnemzeti dalszínház jegyében.